Amikor egy könyvet illetően több helyről is azt hallod, hogy nagy eséllyel fog az egyik kedvenced nyomdokaiba lépni, netalántán túlszárnyalni, na akkor lép életbe az a nagyon erős késztetés, hogy bizony el KELL olvasni a művet. Ilyenkor viszont megvan annak a veszélye, hogy túl nagyra teszed a mércét és meglesznek a saját elvárásaid, akarva-akaratlanul is párhuzamot keresve a két alkotás között, de a végén óriásit csalódhatsz benne – vagy természetesen fennáll annak a lehetősége is, hogy elismerően bólogatsz; igen, ez valóban így lehet!
Ehhez kapcsolódóan friss olvasmányom, Laini Taylor – Füst és Csont leánya című regénye pontosan ebbe a kategóriába esett. Nem egy helyen kaptam el egy-egy megjegyzést, hogy igenis ez lesz az új Harry Potter, mindenki oda meg vissza imádja, ezért értelemszerűen feléledt bennem a kíváncsiság, vajon tényleg van-e alapja ennek a feltevésnek. Hát nem volt.
Könyvek filmvászonra vitele mindig nagyon izgalmat jelent az olvasó számára, hiszen a saját magunk által elképzelt világot fogja valaki és megeleveníti, kiléptetve az eddigi képzeletbeliség állapotából. Persze mindig próbálnak belevinni kisebb-nagyobb volumenű extra dolgot, hogy ne egytől-egyig másolják le az eredeti művet, ami miatt nagyon tudnak kukacoskodni az érintettek a mértékétől függően, ugyebár. Mindig szeretek megfilmesített könyveket viszontlátni a 
Nem mostanában nyúltam magyar szerző könyvéhez – persze nincs itt szó semmilyen elzárkózástól -, csak mivel alaptörténet-centrikus vagyok és azok alapján általában külföldi írók történeteivel találkozom sűrűbben, így a magyar vonal kicsit talán háttérbe szorul. Ezúttal viszont sikerült egy magyar ifjúsági poszt-apokaliptikus regényt kihalásznom az elolvasandók sűrű erdejéből. Az elszaporodott hasonló témájú művek után kíváncsi voltam magyar oldalról mit tudunk felmutatni ezen a téren, ezért Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn trilógia első részének estem neki.
Könyvsorozat újabb és újabb példányaira várni nem épp a legáldottabb állapot, ezért amennyire csak tudom igyekszem tűrtőztetni magam és szépen összevárni az egyes részeket, hogy egyben eshessek neki, ez a régebben kiadott könyveknél szerencsés helyzet, dehát a legújabb szerzeményeknél – amik ráadásul felettébb kíváncsivá tesznek – már nem ilyen rózsás a helyzet. Persze az elsőbe belekezdésnél még az a tényállás is felállhat, hogy nem lesz kellőképp jó, innentől fogva szépen türelmesen lehet várakozni a következőre.
Modern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.
Kevés azon emberek száma, akik Neil Gaimanről rossz véleménnyel vannak, eddig lépten-nyomon dicsérő szavakba botlottam a könyveivel kapcsolatban, nem véletlen hát, hogy könyveit szívesen látják viszont a filmvásznon, vagy éppen a televíziók képernyőjén sorozat formájában.