Annak idején A szabadulás-trilógia első két része teljesen levett a lábamról, noha az író egyáltalán nem spórolt a karakterszámokkal, mégis az elejétől a végéig érdekes, izgalmas, egy bizonyos vírus miatt bekövetkező apokaliptikus világot tárt elénk, melyben az út borzalmakkal és pusztulással volt kikövezve. A várva-várt harmadik résznek azonban még nem álltam neki, immár bő 10 év távlatából úgy érzem, a teljes képhez elengedhetetlen lenne egy újraolvasás, ami azért valljuk be, nem éppen egy röpke, könnyed projektnek ígérkezik. Emiatt is örültem neki, hogy új regénye, A révész hozzánk is eljutott, gondoltam remek előfutár lesz ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a trilógiához, pláne, hogy az annyira hívogató disztópia és sci-fi címkékkel tűzdelt, rejtélyesnek ígérkező alaptörténettel rendelkezik.
Nem túlzás, amikor azt mondom, az év egyik legjobban várt regénye volt. Alig vártam, hogy a különleges és titokzatos Prospera elnevezésű, a hanyatló világtól elzárt, idillinek látszó helyben elmerüljek és szeljem cselekményhabjait, akárcsak egy vitorlás. Felfedezzem a társadalom igazi működését, megismerjem magát a révészt, na meg elém táruljanak a repedések, az igazi fondorlat, a nagy megdöbbenés. Furcsa volt megfáradt sorokat, méla elmélkedéseket olvasni mindezen elképzelések után, és ugyan jött a nagy betűs történet, izgalmas és érdekes fejezeteivel, sosem szippantott be teljes mértékben. Olvastatta magát, de nem azzal az igazi, rendkívüli szenvedéllyel, amely egy letehetetlen könyvvel érkezik, inkább nyitottan, kíváncsian, de mégis tartózkodóan. Amikor pedig úgy éreztem, na végre, eljött az idő, amikor beérik az egész, feltevődik az a bizonyos pont az i-re, véget ért.
A révész a megannyi ha és amennyiben regénye: talán nagyszerű lett volna, ha nemrég nem olvastam volna hasonló csavarral operáló, de mérföldekkel jobban tálalt regényt; esetleg megkapóbb lett volna, ha semmilyen előismeretem nincs az írót illetően, és nem tudom, mire képes. Sokkal jobban állt volna neki, ha hosszabbra nyúlt volna, ezáltal pedig nem keletkezett volna aránytalanság a rétestésztaként, megfelelően megalapozott, majd kifejtett bevezető és döbbenetesnek szánt, röpkének ható, hamar lerendezett fordulat között. Az tagadhatatlan, hogy Mr. Cronin jól bánik a szavakkal és a történetvezetéssel, és előfordulhat, hogy túlságosan szigorúan álltam hozzá, de számomra ez akkor sem lett annyira maradandó élmény az előző okokból kifolyólag, bármennyire is reménykedtem benne.
Nem éppen ezzel a kissé elégedetlen attitűddel szerettem volna az újraolvasásra sarkallni magam, de a kedvhozás helyett maradt a régi jó dolgokhoz való visszanyúlás melletti voks, amennyiben a piac is úgy akarja, és be tudom szerezni a trilógia könyveit.
Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.