Miben rejlik A tél jegyeseinek nagyszerűsége?

Sokan, sokféle platformon hangozgatták, mennyire jó Christelle Dabos A tükörjáró sorozatának eddigi kötetei: A tél jegyesei, valamint tavaly megjelent folytatása, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban. Sokáig kerülgettem a sorozatot, de valahol mindig felbukkant előttem egy-egy kép, vagy akár egy értékelés formájában, míg aztán ennek a rengeteg pozitív visszajelzésnek köszönhetően csak rászántam magam, hogy egy akció keretén belül az első részt, A tél jegyeseit beszerezzem. Lehetőség lett volna vele együtt a második könyvhöz is kedvezményesen hozzájutni, de még ekkor sem mertem mindkettőt a kosaramba tenni, először csak meg szerettem volna ismerkedni a regénnyel, mert nem voltam biztos benne, hogy az én világom lesz. Azóta már nagyon megbántam ezt a döntésemet, mert legszívesebben az első végére érve nyúltam volna a másodikhoz, annyira magába szippantott. Régebben faltam az ehhez hasonló fantasy-ket, manapság már eléggé eltávolodtam tőlük, de hála a sorozatnak, visszahozta a lelkesedésem, hogy egy merőben új és elképesztő világban újra elmerülhessek. Ebben a bejegyzésben megpróbálom összeszedni, miben is rejlik A tél jegyeseinek nagyszerűsége.

TOVÁBB →

Helló máslaposság.hu!

A 2019-es év nem is indulhatna jobban, egyből két mérföldkő is történt a blog életében.

Egyrészt az Instagram oldalam elérte az 1000 követőt, amit nagyon szépen köszönök mindenkinek! Végre megtaláltam azt a fajta fotózási témát, amelyben a legjobban ki tudom élni a kreativitásom, az pedig egy jó nagy löketet ad, hogy már ennyien vagytok kíváncsiak a képeimre. 

Másrészt viszont egy felröppent gondolatot is valóra váltottam: magyarítottam a blog elnevezését. Úgy gondolom, ha magyarul írok magyar közönségnek, igenis legyen egy magyar megnevezése a felületnek, de sokáig nem találtam megfelelő elnevezést, ami ne lett volna sablonos. Aztán egyik nap derült égből villámcsapás, szembejött velem a máslaposság szó, mely frappáns fordítása a book hangover kifejezésnek, innentől pedig nem volt megállás, a Férjjel megvalósítottuk a blogot (na jó, igazából az oroszlánrésze a szerveres beállításoktól a blog felállításáig az ő érdeme, én azt mondtam, mi az, ami nem jó :D). A bejegyzések a régiek, de minden más új, kezdve a logóval és az egész designnal, sőt, most már fel is iratkozhattok a blogra, így egyből értesültök az újdonságokról (bal felül a kis mappára rákattintva jön elő néhány további alponttal együtt). Továbbá, ha egy-egy iromány tetszett, ezt már alul is jelezhetitek, mint ahogy ennél is látni fogjátok.

Remélem elnyeri tetszéseteket ez az új felület, ha pedig bármi észrevételetek lenne, ne habozzatok szólni!

A 2018-as évem könyvekben

Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy a 2018-as év több tekintetben is kuriózumnak számított, először is annak köszönhetően, hogy anya lettem, mellyel egy merőben új fejezet nyílt meg az életemben. Ezzel párhuzamosan (vagy ennek köszönhetően…?) annyi könyvet sikerült elolvasnom itthonlétem alatt, mint soha még egyik évben sem. Egészen pontosan így festenek a számok:

Elolvasott könyvek száma: 68 db, ebből 30 papírkönyv, 38 pedig e-könyv. Évről- évre gyarapodik a kézzel fogható példányaim száma, ez ebből a viszonylag kiegyenlített darabszámból is látható. Most már több hónapja beállítottam a magam rendszerét, amellyel egyensúlyozhatok a kétféle típus között, viszont 2019-ben sokkal nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni az elektronikus példányokra (könyvespolc probléma miatt is), kíváncsi leszek, hogy ez miképpen befolyásolja majd az eredményt.

Elolvasott oldalak száma: 23.842.A legrövidebb regényem 136 oldallal George Orwell Állatfarmja volt, a leghosszabb pedig Kristin Hannah Fülemüléje 542 oldallal.

TOVÁBB →

Mesterhármas

Tudom, ilyenkor évváltáskor inkább az összegzéssel kellene foglalkoznom (majd mindenképpen eljön annak is az ideje), de volt három olyan olvasmányom 2018-ban három brilliáns írónőtől, akik egytől-egyig beírták magukat második magyarul megjelent regényükkel a kedvenc íróim közé. Így az a minimum, hogy szentelek nekik egy kis bejegyzést. :) TOVÁBB →

A Krétaember és a párhuzamos olvasás esete

Könyvmolyságom kezdetén szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy egyszerre csak egy könyvben merüljek el, ezáltal úgy gondoltam, sokkal nagyobb hatással tud rám lenni, illetve jobban tudok koncentrálni az adott történetre. Majd megszületett a lányom, az elméletem pedig felborult, a megváltozott helyzet megváltozott olvasási szokást kívánt, így kezdtem el egyszerre több könyvet olvasni. A Kindle vonatkozásában abszolút a praktikusságot tartottam szem előtt: a képernyővilágításnak köszönhetően meghagytam éjszakai olvasásra, így legalább minimális világítás mellett a gyermekaltatás is megy, de anya sem unatkozik. Mivel egyre több papírkönyvet szerzek be, valamikor ezeknek is kellett módot találnom, amikor olvashatom őket, így a nappal az övüké lett, bár kézben tartani nem mindig volt egyszerű, hiszen Liza is ott volt mellettem, de mára már profi módon megy, vagy egyszerűen akkor veszem a kezembe, amikor alszik (micsoda könyvmoly problémák tudnak előjönni :D). Ezzel tökéletes harmónia állt be az olvasási rutinomban, szeretem is, hogy felváltva haladhatok a különböző történetekkel.

Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt. TOVÁBB →

Sharon Guskin: A felejtés ideje

Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.

Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében. TOVÁBB →