A 2020-as évem könyvekben

Gondolom senkinek sem mondok újat azzal, ha kijelentem, 2020 egy nagyon furcsa év volt, minden szempontból. A vírusnak köszönhetően sokkal inkább begubózós év volt ez, bár azt hozzá kell tennem, nekem semmi problémám sincs az otthonléttel, úgyhogy ebből a szempontból, hogy a családommal jóval többet voltunk összezárva kicsi panel lakásunkban, mint normális esetben, számomra nem volt akkora érvágás. Az viszont, hogy mindössze kétszer láttam a szüleimet, testvéreimet, nagyszüleimet 2020-ban, már más lapra tartozik és ezt tényleg szívből sajnáltam.

Az olvasási szokásaimra olyan drámai mértékben a koronavírus nem volt hatással, talán annyiban, hogy kicsivel több időm jutott elmélyedni egy-egy könyvben. Amit inkább fontosabbnak tartok kiemelni, az az, hogy szembesültem vele, a kiadókra mekkora hatással lehet egy ilyen kialakult helyzet és mennyi mindent megváltoztathat, főképp negatív irányba. Ráébresztett, hogy nekem, mint olvasónak is nagy szerepem van abban, hogy merre tud tovább haladni egy-egy kiadó, ezért már próbálok odafigyelni, hogy inkább közvetlenül a kiadóktól rendeljek, ha van rá lehetőségem, hiszen ezzel segítem, hogy a bevételt a kiadó kapja és ne megosztozva más féllel.

TOVÁBB →

Vizuális extázis a szemnek, nyomasztó sci-fi a léleknek | Simon Stålenhag: Elektronikus állam és Mesék a Hurokból

Nem akartam úgy elmenni a 2020-as év mellett, hogy ne tegyek említést Simon Stålenhag munkásságáról, legalábbis azon részéről, amely hazánkba is eljutott és az év során megismerkedtem vele. Sokáig kerülgettem az első könyv beszerzését, mint a forró kását, mert féltem, hogy meglehetősen „készen kapom” majd az olvasottakat az illusztrációknak köszönhetően. De ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen ebben az esetben a képek nem arra szolgálnak, hogy megelevenítsék a leírtakat, sokkal inkább arra, hogy kiegészítsék a történetet és egy olyan pluszt kapjon így az egész, amelynek köszönhetően még jobban átélhető, magunkénak érezhetjük az olvasottakat, mintha mi is részesei lennénk.

Mire számíthatsz, ha Stålenhag könyveit a kezedbe veszed?

/Jelen sorokat az első két nálunk megjelent kötete alapján szedtem össze, ha netalántán a későbbiekben bármi változna (reméljük nem :))./

TOVÁBB →

A megbánás prózája sci-fi köntösbe bújtatva | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Az év vége igazán borongósra sikerült, ilyenkor szeretem úgy megválasztani az aktuális olvasmányomat, hogy passzoljon ehhez a hangulathoz. Amikor elkezdtem Lily Brooks-Dalton regényét, Az éjféli égboltot, már az első sorok elolvasása után tudtam, hogy ezúttal nagyon jó párost fognak alkotni a ködös napokkal.

2020-ban ez volt az a könyv, amelyet a legjobban vártam, főként, hogy beharangozták, film változat is készül belőle, sci-fit pedig képernyőn életre keltve a Gravitáció című film óta imádok nézni. Sajnos eddig, mint égen a csillag, annyi a csalódott vélemény a filmet övezve, így nagy bánatomra nem hiszem, hogy sort fogok keríteni rá, már csak azért sem, mert a könyvet imádtam, és semmiképpen sem szeretném elrontani az élményt. Na de lássuk a könyvet közelebbről.

A történet szerint Augustine, az idős asztronómus egyedül tengeti életét egy elhagyatott kutatóállomáson. Nem mindig volt ez így, de az ott dolgozók kaptak egy olyan hírt, ami miatt evakuálták az egész helyet, főszereplőnk viszont megtagadta, hogy velük tartson, így maradt magára. Legalábbis ebben a hitben volt, amikor is a többiek távozása után nemsokkal rátalál egy titokzatos lányra, aki nem beszél. Hiába próbálja a férfi felvenni a kapcsolatot kollégáival, a rádiófrekvenciák némák maradnak, így végérvényesen magukra maradtak.

TOVÁBB →

A klasszikusok mezejére lépve | Stanisław Lem: Solaris

Akik a közösségi média képes ágazatán követnek (itt), azoknak már talán szemet szúrt, hogy olvasmányaim egyre nagyobb hányadát a sci-fi különféle történetei teszik ki, így most ide is befészkelem ezt az irányt. Terveim szerint azonban itt nem állok meg, és még az idei évben több bejegyzést is szeretnék rájuk szentelni, ha máshogy nem, egy összefoglalóban mindenképpen, hiszen van miről mesélnem.

Ahogy egyre mélyebbre evezek a sci-fi irodalom tengerén, az új megjelenések mellett nyilvánvalóan megkerülhetetlenné válnak a műfaj klasszikusai, melyek mellett nem is szeretnék elmenni anélkül, hogy meg ne nézném magamnak őket. Rengeteg olyan alapmű van, amelyet mindenképpen pótolni szeretnék, egyrészt azért, mert nagyon érdekel, régen, amikor nem vette az embereket körül mindenféle modern technológia és elmélet, hogyan és milyen meglátás szerint írtak ilyen regényeket, milyen ötletek, elképzelések és megvalósítások születtek. Másrészt kíváncsi vagyok arra az útra is, amely az évek során lezajlott a sci-fi irodalom berkeiben, hogy honnan hová jutottunk. Ehhez tökéletes olvasmánynak bizonyult Stanisław Lem Solaris című regénye, amely eredetileg 1961-ben jelent meg.

TOVÁBB →

Változatos műfaji elemekkel tarkított krimi | Mezei Petra: Mint a homokszemek

A krimi, mint műfaj olvasmányaim eddigi tárházában igencsak a küszöbnél tartózkodik még, tipikusan az a fajta zsáner, amit bár szívesen és érdeklődéssel olvasok, valahogy mindig háttérbe szorul a megannyi másik olvasnivaló mellett. Amikor az írónő megkérdezte, elolvasnám-e debütáló regényét, a Mint a homokszemeket, éppen olyan regények közepette voltam, melyek közé tökéletesen beillett egy könnyedebb hangvételű kötet, így kíváncsian kezdtem neki az olvasásának. Célját tökéletesen elérte: kikapcsolt és változatosságot hozott az olvasmányaim között.

Alex, a budapesti kárszakértő lány, a poszttraumás stresszben szenvedő fiatalok hétköznapi életét éli, amikor egy téves riasztás miatt kirendelik egy kertvárosi bankfiókhoz. Korábban a világ egyik legnagyobb biztosítójánál dolgozott, a cég történetének legfiatalabb felsővezetőjeként, de másfél évvel ezelőtt belekeveredett egy család meggyilkolásának ügyébe, és ez teljesen megváltoztatta az életét. Miközben rá kell jönnie, hogy hogyan rabolható ki egy bank minden különösebb eszköz, tudás vagy erőszak nélkül, úgy alakul, hogy azt is meg kell fejtenie, hogy mit kezdjen a szerelemmel egy olyan nő, aki a függetlenség, a racionalitás és az érzelmek kontrollálásának megszállottja? És vajon miért könnyebb az első kérdésre válaszolni?

TOVÁBB →

A népmese-adaptáció magyar gyöngyszeme | Basa Katalin: A névtelen királynő

Miközben egyre inkább távolodok a fantasy világától a sci-fi felé, azért van egy kategória, amelynek nehezen tudok nemet mondani, ez pedig az urban fantasy népmese-adaptációs leágazása. Ha csak végigtekintek az eddig, ebben a műfajban olvasott könyveimre, mint például Naomi Novik: Rengeteg, Katherine Arden: A medve és a csalogány, vagy Eowyn Ivey: A hóleány, kivétel nélkül a kedvenceim közé lopták be magukat. Szerintem ezeknek a regényeknek a nagyon-nagy erősségük a hangulatkeltés, ezen áll vagy bukik minden; ahogy a népmese motívumok elmozdulnak kicsit misztikumosabb irányba, megteremtve ezáltal egy bor(z)ongós miliőt. A jó hír viszont az, hogy nem is szükséges ilyen messzi vizekre evezni, hiszen itt van nekünk Basa Katalin, aki a magyar népi hitvilágot veszi első regénye, A névtelen királynő alapjául. Bevallom, először kicsit szkeptikusan álltam hozzá, vajon mennyire tud ez az egész urban fantasy működni magyar közegben, de azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan csalódtam, mert sikerült neki az, ami az előbb felsorolt köteteknek is: teljesen magával ragadott a cselekmény és nem eresztett egészen addig, amíg a végére nem értem. Azért meg kell jegyeznem, megnyugtató volt azt olvasni a végén, hogy várható folytatás.

TOVÁBB →