Az idő gyermekei sorozat az eddig olvasott sci-fi történeteim közül makacsul tartja magát az első helyen, ezért nyilván kíváncsi voltam arra, mire képes még Mr. Tchaikovsky. Belekezdtem hát a Végső Architektúra nyitányába, de hiába volt benne meg minden potenciál, a végeredmény számomra kiábrándítóan unalmas lett.

A Föld szilánkjai alaptörténetének legérdekesebb aspektusai az Építészek, ezek a bolygóformáló entitások, akik, mint egyfajta groteszk holdméretű művészek, fogják a különböző bolygókat, illetve az ellenük védekezni próbáló hadi űrhajókat, és egy szempillantás alatt origamiként hajtogatják össze őket és torzítják el a felismerhetetlenségig. Bár az általuk végzett pusztításnak, ezzel együtt pedig a háborúnak már ötven éve vége, most úgy tűnik, csak ideiglenes volt a nyugalom, és az idegen létforma visszatért. De vajon miért?

Megannyi különleges faj él együtt ebben az űroperában, és ahogy sejthető, főszereplőink kalandozásai közepette adódnak a bonyodalmak, főleg, amikor felfedezik azt a különleges dolgot, ami a háború újraéledésével járhat. Hatalmi harcok, űrmaffia, mesterségesen módosított emberek és egyéb élőlények, mindez eseménydús küldetések által tálalva, van itt gyakorlatilag minden, mint a búcsúban, és kicsit úgy is éreztem magam az olvasása közben, mintha előzőleg már olvasott könyvekből lett volna összegyúrva ez a történet. Felsejlett az Emlékezz Phlebasra, de még Becky Chambers regénye, a Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz is, szóval az Építészeket leszámítva, hangulatában gyakorlatilag semmilyen újdonságot nem adott, lehet ez is közrejátszott abban, hogy eléggé vontatottnak éreztem a cselekményt, és még az akció sem hozott lázba.

Megfogalmazódott bennem, hogy kicsit hanyagolnom kellene ezeket az űroperákat, hátha később valahogy visszatalálnék hozzájuk, és újra tudnám élvezni őket, mert az biztos, hogy ennek a regénynek köszönhetően teljesen elment a kedvem tőlük egy jó időre.

★★★☆☆