Hiába élünk modern időket, a társadalmakat illetően még mindig fellelhetőek különféle elvárások abban, hogyan és miképp kellene élniük a tökéletes állampolgároknak. Japánban a hagyományokból gyökereztetve még jobban érezhető mindez, a házasságot például hosszú ideig alapvető életcélként kezelték, és azt a modellt tartották követendőnek, hogy a nők a háztartást vezessék, illetve a gyermekneveléssel foglalkozzanak, míg a férjük kenyérkeresőként töltse be helyét a családban. Bár manapság azért már oldódott a helyzet, mégis lépten-nyomon lehet olyan irodalmi fikciókba botlani, amely ezekkel a kérdéskörökkel foglalkozik. Murata Szajaka első magyarul megjelent regénye, a Keiko vegyesboltja szintén ezzel kapcsolatosan meséli el történetét, társadalomkritikába csomagolva, bonyolítva főszereplőjének „különcségével”, oldva némi humorral.

Keiko harminchat évesen még mindig részmunkaidős eladó egy vegyesboltban, hiába szajkózzák neki úton-útfélen, hogy ennyi idősen már illene férjhez mennie, gyermeket hoznia a világra. Számára a bolt a legtökéletesebb hely, melynek szabályai és működése átlátható, az elvárt viselkedés tanulható, kollégái beszédstílusának átvétele által pedig beidomulhat a „normális” emberek közé. Merthogy ő mindig is kicsit más volt, egyfajta különc. Olyasvalaki, akinek meg kéne „gyógyulnia”, de hogy hogyan, az nagy talány. A külvilág történéseivel, elvárásaival nemhogy azonosulni nem tud, igazából nem is igazán érti, az empátiahiányával társulva hiába igyekezett a környezete és a családja „észhez téríteni”, makacsul ragaszkodik a bolthoz és ennek kiszámíthatóságához. Egy nap azonban új munkatárs érkezik Siraha személyében, aki ugyancsak magányosan és furcsa alakként teng a társadalom megtűrt tagjaként, így szövetségre lépésükkel úgy tűnik, végre pontot tehet az örökös nyaggatások és beavatkozni akarások végeláthatatlan sorára – vagy mégsem?

„(…) azt el sem tudtam képzelni, hogy egy jól működő társadalom milyen lenne. Már alig értettem, hogy igazából mi az a „társadalom”. Kezdtem úgy érezni, hogy csak valami érzéki csalódás.”

Főszereplőnk mindennapjain keresztül betekintést nyerhetünk abba a kultúrába, amely által a körülötte lévők finoman bár, de mégiscsak nyomást gyakorolnak rá, továbbá, ennek ellenpárjaként, abba a bolti közegbe, amelynek biztonsága körbeöleli. Ahogy a távol-keleti írók tudnak bánni a szavakkal és a különféle témakörökkel, az egészen sajátos, itt is fokozottan érzékelhető mindez: hiába az eladólét monotonitása, Keiko szemszögén keresztül egyfajta csodálatos dolognak érződik, illetve egy szilárd pontnak, amelynek lehet élni, annak ellenére, hogy többen is azt sulykolják számára, hogy nem itt kellene már tartania.

Nincs kimondva pontosan Keiko betegsége, és ebből a szempontból nem is ezen van a hangsúly, hanem általánosságban azon, hogy a többiekhez, a „normálhoz” képest más gondolkodásmódú, és hogy tud a társadalom a hozzájuk hasonlóhoz viszonyulni. Egyrészt furcsa, olykor szürreális helyzeteket szül, másrészt viszont azt érzékelteti, érdemes mindig megnézni az érem másik oldalát is.

Remekül bemutatja azt, hogy hiába lebeg felette a társadalmi elvárás viharos felhője, a maga kis kalitkájában ő köszöni szépen, meglehetősen jól elvan és megtalálta azt a munkát, amelyet maradéktalanul el tud végezni, hiszen le vannak fektetve pontosan a szabályok és elvárások, nem csupán valami kimondatlan homályként terjengenek a nagyvilágban. Amikor pedig hirtelen ötlettől vezérelve a normakövetés útjára lép, ráeszmélése a környezetében bekövetkezett pálfordulásra ugyancsak magvas gondolatokat és megállapításokat eredményez, melyeket érdekes és tanulságos volt olvasni.

 „Még sosem csacsogott velem így. Éreztem, mennyire izgatott lett, és erről az jutott eszembe, hogy tényleg nem túlzás azt mondani: a világ benne ragadt a kőkorszakban. Ezek szerint létezik szabálykönyv az élethez. Csak éppen bele van vésve mindenkinek a fejébe, és nem kell leírni.”

„Túlságosan belelovalta magát, már egy egész történetet kanyarított a hír köré. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy „meggyógyultam”. Viszont ha ez végig ennyire egyszerű volt, gondoltam, akkor miért nem adott egyértelmű utasításokat, hogy ne tartson ilyen soká, míg felfedezem a normális élet titkát?”

Meglepő, hogy rövidsége ellenére mennyire jól sikerült ábrázolnia a társadalom működését, és Keiko példáján keresztül rávilágítania a különféle elvárásokra, még akkor is, ha ez a vége felé már inkább átbillent a szájbarágós formulába. Számomra ekkor már kissé túlzás volt, hogy folyton ugyanazokon a csontokon csámcsogunk, de ha belegondolok, valóban ilyen a világ: a kívülállókat legtöbbször addig stimulálják, amíg idomulnak, vagy pedig elvesznek örökre.

Újfent megerősítést nyert nálam, hogy az ázsiai irodalom egyfajta gyöngyszem az irodalmi sokféleségek kavalkádjában. Szerencsére, ahogy tapasztalom, a kiadók is kezdik felfedezni a különféle írókat, és egyre szélesebb skálában jelennek meg különféle művek kis hazánkban is, így bőven lesz miből válogatni. J

A kiadó nemrég megerősítette, hogy másik regénye, az Earthlings is várható a jövőben, mely ugyancsak a társadalomkritika köré építi cselekményét, az már keményebb dió lesz Keiko vegyesboltjához képest, de felvértezett gyomorral várom!

Köszönöm szépen a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam a könyvet!

4/5