T. J. Klune és az ő szívmelengető történetei | Ház az égszínkék tengernél és A suttogó ajtón túl

Elöljáróban annyit hozzáfűznék, hogy nem igazán vagyok olyan olvasó, akit rajongási szinten magával tud ragadni egy-egy szentimentális, csupaszív, már-már ragacsosan szirupos történet, ezért roppant kíváncsi voltam, hogy a rengeteg olvasói dicsérettel és ömlengéssel illetett író vajon mit tudhat, mi lehet a titka, miért van oda mindenki ezekért a regényekért? Bevallom, ilyenkor mindig bennem van a félsz a túl népszerű és túlságosan szeretett művek iránt, számomra ez sok esetben éppen az ellenkező hatást váltja ki, és nem ritka, hogy a kézbe vétel helyett inkább kerülöm az adott könyveket. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kíváncsiság is ott motoszkál a fejemben, és ennek intenzitása, vagy épp egy ajánló képes olyan löketet adni, melynek eredményeképp mégiscsak azon kapom magam, hogy a beszerzési lehetőségeket böngészem. Nem volt ez másképp T. J. Klune esetében sem, a kiadó pedig volt olyan kedves, és elküldte nekem mindkét regényét. Elsőként a Ház az égszínkék tengernél került a kezembe, majd nem sokkal követte A suttogó ajtón túl, így az az állítólagos varázs, ami körbelengi ezeket a történeteket, maximum lángon éghetett bennem, már csak az volt a kérdés, lángra lobban-e.

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #2 | Joe Hill:
Kulcs a zárját 1. (Locke & Key sorozat 1.)

Joe Hill több regényéhez, illetve novelláskötetéhez is volt már szerencsém, annyi már a legelső találkozás pillanatában bizonyosságot nyert számomra, hogy ő nem a finomkodás és a tündérmesék atyja, hanem a fantasy legsötétebb bugyraiban burjánzó, hátborzongató, nyers és véres történetek írója. Mindezen ismertetőjegyek tudatában különösen kíváncsi voltam rá, hogy képregény formában, vizuálisan mit képes nyújtani a közönségnek, a Locke & Key sorozat nyitányának elolvasása pedig tökéletes betekintőnek is bizonyult. Bár a könyvei közül is vannak érdemleges alkotások – a Szarvak például annak idején kifejezetten tetszett -, már most érzem, hogy minden kétséget kizáróan ez a képregény sorozat lesz számomra a munkásságának csúcsa. Nem csoda, hogy három rangos díjat is bezsebelt érte, 2020-ban pedig sorozat adaptációt is kapott.

Mit érdemes tudni a Kulcs a zárját nevet kapó sorozat alaptörténetéről? Egy horrorfilm tipikus kezdőjelenetei elevenednek meg az első oldalak képkockáin: a Locke család egy szörnyű tragédia után felmenőik ódon kastélyába költöznek Lovecraftba, ám elég hamar világossá válik, hogy az öreg ház falai nem éppen hétköznapi titkokat rejtenek magukban. Innentől kezdve pedig már le is vedli magáról a sablonosság leplét, hiszen a rejtélyes kulcsok, amikbe a szereplők belebotlanak, sötét és túlvilági dolgokat hoznak magukkal, a cselekmény igazi arculata itt is veszi kezdetét.

TOVÁBB →

A különleges világ, fondorlatos cselekmény, na meg egy csipetnyi mágia esete egy tolvajjal | Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj

Amikor kézbe vettem A fekete nyelvű tolvajt, akkor döbbentem rá, hogy a megannyi sci-fi közepette milyen régen is olvastam már igazi fantasy-t, pláne olyat, amely a felnőtt korosztályt célozza meg. Ezért abszolút tapogatózva, érdeklődéssel forgattam a könyvet, haladva az egyes fejezetekkel, mintha valami újdonságot fedeznék fel, fokozatosan. Tulajdonképpen mondhatjuk is, hogy újra megismerkedtem a fantasy világfelépítéssel, struktúrával, ehhez pedig tökéletes alapanyagnak bizonyult Christopher Buehlman regénye.

Kinch Na Shannack kisebb vagyonnal tartozik a Szedők Céhének, amiért kiképezték a tolvajok mesterségére, vagyis a zárfeltörésre, késharcra, falmászásra, zuhanástompításra, hazugságszövésre és csapdaállításra, valamint pár apróbb varázstrükkre. Muszáj törlesztenie az adósságát, ezért elrejtőzött a régi erdei út mellett, hogy kirabolja az arra járó utazókat.

Ma azonban Kinch Na Shannack rossz célpontot választott.

Galva egy lovag, a kegyetlen goblinháborúk túlélője, és a halál istennőjének szolgálóleánya. A királynőjét keresi, aki eltűnt, miután az óriások lerohantak egy távoli, északi várost.

Kinch örülhet, hogy élve megúszta a sikertelen rablást, azonban a sorsa végzetesen összefonódik Galváéval. A tolvajt és a lovagot a közös ellenségek és a szokatlan veszélyek arra késztetik, hogy nagyszabású utazásra induljanak, amely során emberhúsra éhező goblinok és sötét vizekben vadászó krakenek várnak rájuk, a tisztesség pedig olyan fényűzés, amit kevesen engedhetnek meg maguknak.

TOVÁBB →

Ismeretlenből új kedvenc | Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Azt tudni kell rólam, hogy a középkor sem a történelem órákon, sem a filmvásznon, sem a regények esetében nem a kedvenc korszakom. Az eltemetett óriás elolvasása mellett a fő érvem az volt, hogy már annyiszor szembejött velem, annyian meghoztátok hozzá a kedvemet, hogy muszáj volt megismerkednem Kazuo Ishiguro munkásságával, már csak abból kifolyólag is, hogy nemsokára megjelenik a Klara és a nap, ami témájának köszönhetően az egyik legjobban várt könyvem az évben.

A fülszöveg alapján mindenki elolvashatja az ízelítőt a történetből, a lényeg, hogy egy idős házaspár nekiindul vándorútjára egy bizonyos céllal, útjuk során pedig érdekes embereket sodor melléjük a sors, akiknek mindenkinek megvan a maga célja, mellyel alakítják, formálják a cselekményt, míg el nem érkezünk a végkifejlethez.

Ez így nem túl konkrét, tudom, de én is körülbelül ennyi ismerettel vágtam bele az elolvasásába. Az már az első sorok után feltűnt, hogy Ishiguro egy valamihez nagyon ért: a hangulatteremtéshez. A rejtélyesség, a sejtelmesség mindvégig ott lebeg, szinte tapintható az a köd és az a homály, ami körbelengi az embereket, amitől elfeledtek dolgokat. Bár a párbeszédekből nagyon is érzékelhető az a középkori atmoszféra, amelyben játszódik, de az írónak sikerült olyan karakterközpontúra formálnia, illetve olyan tájleírásokat lefestenie, hogy teljesen hidegen hagyott, mikor is játszódik, inkább csak sodródtam főszereplőinkkel a látszólag teljesen hétköznapinak és unalmasnak hitt, de annál különlegesebb helyszíneken, és kíváncsian szemlélődtem, mi történik körülöttük.

TOVÁBB →

A népmese-adaptáció magyar gyöngyszeme | Basa Katalin: A névtelen királynő

Miközben egyre inkább távolodok a fantasy világától a sci-fi felé, azért van egy kategória, amelynek nehezen tudok nemet mondani, ez pedig az urban fantasy népmese-adaptációs leágazása. Ha csak végigtekintek az eddig, ebben a műfajban olvasott könyveimre, mint például Naomi Novik: Rengeteg, Katherine Arden: A medve és a csalogány, vagy Eowyn Ivey: A hóleány, kivétel nélkül a kedvenceim közé lopták be magukat. Szerintem ezeknek a regényeknek a nagyon-nagy erősségük a hangulatkeltés, ezen áll vagy bukik minden; ahogy a népmese motívumok elmozdulnak kicsit misztikumosabb irányba, megteremtve ezáltal egy bor(z)ongós miliőt. A jó hír viszont az, hogy nem is szükséges ilyen messzi vizekre evezni, hiszen itt van nekünk Basa Katalin, aki a magyar népi hitvilágot veszi első regénye, A névtelen királynő alapjául. Bevallom, először kicsit szkeptikusan álltam hozzá, vajon mennyire tud ez az egész urban fantasy működni magyar közegben, de azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan csalódtam, mert sikerült neki az, ami az előbb felsorolt köteteknek is: teljesen magával ragadott a cselekmény és nem eresztett egészen addig, amíg a végére nem értem. Azért meg kell jegyeznem, megnyugtató volt azt olvasni a végén, hogy várható folytatás.

TOVÁBB →

Tényleg az új Harry Potter lenne? | Jessica Townsend: Nevermoor – Morrigan Crow négy próbája (Nevermoor sorozat I.)

A hasonlítgatásokkal – legyen az könyv, film, vagy sorozat – mindig is felemás érzéseim voltak és vannak jelenleg is, nem egyszer csalódtam egy-egy műben azért, mert nem hozta azt az elvárt szintet, ami megvolt nagy kedvencek esetében és hozzá hasonlatosnak kiáltották ki. Becsapva érzem ilyenkor magam, holott, ha belegondolok, nem biztos, hogy szerencsés az, ha egy az egyben ugyanazt kapom, mert akkor hol marad a változatosság? Hol marad az a kicsi plusz, amitől egyedibb, újszerűbb, és továbbgondolt lesz egy adott alkotás? A marketing részről természetesen érthető, ha valami nagy sikert aratott dologhoz lehet valamit fűzni, mert felkapottabb lesz, ugyanakkor ez egy kétélű fegyver, benne van a pakliban, hogy ténylegesen valami hasonlót vár az ember és emiatt válik csalódássá az élmény. Nem tagadom, nálam is a Harry Potter volt a hívószó Jessica Townsend Nevermoor sorozatának első részénél és jó ideig kerestem, kutattam minden hasonlóságot, de még épp idejében húztam be a kéziféket és adtam át magam inkább a történet élvezetének, mielőtt rányomta volna bélyegét az olvasásomra.

TOVÁBB →