A tudomány és fikció szárnyán szárnyaló, rendkívüli apa-fiú történet | Richard Powers: Rémület

Ez a könyv megannyi szempontból csodálatra méltó.

Adott egy apa, aki asztrobiológusként a Földön túli élet jeleit kutatja a világűrben, és felesége halála után egyedül neveli gyermekét. Valamint ott ez a csupaszív, kíváncsi, információéhes kilencéves fiú, Robin, aki teljesen odáig van a természetért, az apja munkájáért, furcsaságát az orvosok valahol a spektrumzavaros viselkedés és az Asperger-szindróma között lövik be, emiatt többször meggyűlik a baja az iskolai társaival, és az intézményi keretekkel. Már csak emiatt a hihetetlen, szeretettel teli apa-fia páros miatt megérte a kezembe venni ezt a kötetet, egyszerűen fantasztikus érzés volt olvasni, hogy egy apa mit meg nem tesz azért, hogy a fia boldogulni tudjon ebben a bonyolult és igazságtalan világban. Hogy mennyi energiát fektet abba, hogy megkímélje őt a pszichoaktív szerektől, és helyette próbálja úgy egyengetni az útját – kapaszkodóként felhasználva a fiú természetimádatát -, hogy megtanulja kezelni az elé kerülő helyzeteket.

A természetközpontúsága gyönyörű leírásokban, értékes és érdekes információmorzsákban érhető tetten, ahogy az apa tanítja fiát (egyúttal az olvasót is) a világ megannyi apró csodájára, miközben ott lebeg a fejü(n)k felett az elkerülhetetlen vég, amely felé az emberiség önhibájából tart a bolygó, feláldozva megannyi élőlényt a jólét és a nemtörődömség oltárán. Rendkívül nehéz helyzet egy gyermeknek szembesülnie azzal, hogy amit ma tanul és elsajátít, lehet felnőttkorára már abszolút irrelevánssá válik, hiszen az egyre gyorsuló, végbemenő változások nem éppen egy szép világ ígéretét kecsegtetik. Van benne tehát egyfajta komor, baljós világnézet, amivel az apának mindennapjai során meg kell küzdenie, miközben ott van mellette egy gyermek, akinek kinyíló félben van a tudata, kezd egyre jobban rácsodálkozni a világmindenség dolgaira, de amit aztán tapasztal és lát a nagyvilágban, teljesen szembemegy mindazzal a pozitivitással és naivitással, amivel eddig próbált lavírozni.

„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.”

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #2 | Joe Hill:
Kulcs a zárját 1. (Locke & Key sorozat 1.)

Joe Hill több regényéhez, illetve novelláskötetéhez is volt már szerencsém, annyi már a legelső találkozás pillanatában bizonyosságot nyert számomra, hogy ő nem a finomkodás és a tündérmesék atyja, hanem a fantasy legsötétebb bugyraiban burjánzó, hátborzongató, nyers és véres történetek írója. Mindezen ismertetőjegyek tudatában különösen kíváncsi voltam rá, hogy képregény formában, vizuálisan mit képes nyújtani a közönségnek, a Locke & Key sorozat nyitányának elolvasása pedig tökéletes betekintőnek is bizonyult. Bár a könyvei közül is vannak érdemleges alkotások – a Szarvak például annak idején kifejezetten tetszett -, már most érzem, hogy minden kétséget kizáróan ez a képregény sorozat lesz számomra a munkásságának csúcsa. Nem csoda, hogy három rangos díjat is bezsebelt érte, 2020-ban pedig sorozat adaptációt is kapott.

Mit érdemes tudni a Kulcs a zárját nevet kapó sorozat alaptörténetéről? Egy horrorfilm tipikus kezdőjelenetei elevenednek meg az első oldalak képkockáin: a Locke család egy szörnyű tragédia után felmenőik ódon kastélyába költöznek Lovecraftba, ám elég hamar világossá válik, hogy az öreg ház falai nem éppen hétköznapi titkokat rejtenek magukban. Innentől kezdve pedig már le is vedli magáról a sablonosság leplét, hiszen a rejtélyes kulcsok, amikbe a szereplők belebotlanak, sötét és túlvilági dolgokat hoznak magukkal, a cselekmény igazi arculata itt is veszi kezdetét.

TOVÁBB →