Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →

Egy android humanoiddá válásának boncolgatása gyönyörű fejezetekbe ágyazva, avagy az év egyik legjobban várt kötetéről | Kazuo Ishiguro: Klara és a nap

A tudományos fantasztikum berkein belül az egyik kedvenc témaköröm a robotok/androidok humanoid tulajdonságait boncolgató történetek, annak rendje és módja szerint gyűjtöm is az ilyen könyveket (ha már szélesebb spektrumban olvastam belőlük, biztos jelentkezem egy ennek szentelt poszttal is). A sorból természetesen Ishiguro újdonsága sem maradhatott ki, már akkor is elkönyveltem magamnak, hogy el kell olvasnom, mielőtt még megismerkedtem volna az íróval, azok után pedig, hogy ennyire szerelem lett első olvasásra, nagyon hamar az idei év egyik legjobban várt kötetévé nőtte ki magát.

A regény egy RB, azaz RobotBarát androidról szól, aki különös figyelmet fordít a körülötte zajló eseményekre, próbálja a maga ártatlan szemléletével megérteni a világot, ami körülveszi, illetve az emberi viselkedést. Egy beteg kislányhoz kerül, ahol igyekszik mindenben segíteni a lánynak, egyúttal a családnak is, legjobb tudása szerint, amely tapasztalatának és a beletáplált információk hiányában a maga naiv módján történik, nem kevésszer érdekes, vagy épp feszült pillanatokat szülve, miközben pozitív szemlélete mindvégig kitart.

TOVÁBB →

A megbánás prózája sci-fi köntösbe bújtatva | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Az év vége igazán borongósra sikerült, ilyenkor szeretem úgy megválasztani az aktuális olvasmányomat, hogy passzoljon ehhez a hangulathoz. Amikor elkezdtem Lily Brooks-Dalton regényét, Az éjféli égboltot, már az első sorok elolvasása után tudtam, hogy ezúttal nagyon jó párost fognak alkotni a ködös napokkal.

2020-ban ez volt az a könyv, amelyet a legjobban vártam, főként, hogy beharangozták, film változat is készül belőle, sci-fit pedig képernyőn életre keltve a Gravitáció című film óta imádok nézni. Sajnos eddig, mint égen a csillag, annyi a csalódott vélemény a filmet övezve, így nagy bánatomra nem hiszem, hogy sort fogok keríteni rá, már csak azért sem, mert a könyvet imádtam, és semmiképpen sem szeretném elrontani az élményt. Na de lássuk a könyvet közelebbről.

A történet szerint Augustine, az idős asztronómus egyedül tengeti életét egy elhagyatott kutatóállomáson. Nem mindig volt ez így, de az ott dolgozók kaptak egy olyan hírt, ami miatt evakuálták az egész helyet, főszereplőnk viszont megtagadta, hogy velük tartson, így maradt magára. Legalábbis ebben a hitben volt, amikor is a többiek távozása után nemsokkal rátalál egy titokzatos lányra, aki nem beszél. Hiába próbálja a férfi felvenni a kapcsolatot kollégáival, a rádiófrekvenciák némák maradnak, így végérvényesen magukra maradtak.

TOVÁBB →

Meglepetés gyöngyszem | Rubin Eszter: Árnyékkert

A magyar írók és az emberi, családi sorsok megjelenítésének kettősében sokszor fellelhető az a melankolikus hangnem, ami egy-egy történet hangulatát alapvetően meghatározza, ám néha aránytalanul rányomja bélyegét az egész történetre, így a végén nem marad más emlékkép róla, csak a szenvedés és a sajnálkozás. Szerencsére azért akadnak olyan alkotók is, akik megfelelő arányban tudják adagolni és nem futnak bele abba a hibába, hogy belefulladnak a mélabú tengerébe.

Rubin Eszter neve eddig ismeretlen volt számomra, de lehetőséget kaptam, hogy megismerkedjek Árnyékkert című regényével. A borítója már a fülszöveg elolvasása nélkül is nagyon csalogatott, hiszen volt benne valami borongós, valami titokzatos, ami nem hagyott nyugodni. Amikor pedig elolvastam a rövid ismertetőjét, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ezt a regényt egyszer biztosan a kezembe kell vennem.

TOVÁBB →

Jodi Picoult: Apró csodák vs. Ítélet

Jodi Picoult munkásságával legelőször 2016-ban találkoztam, amikor a Sorsfordítók című regényét kézbe vettem. Különleges és meglepő történet volt, remekül felépítve, elolvasása után napokig még velem is maradt gondolatfolyamok formájában, így elég jó választásnak bizonyult stílusának megismeréséhez. Ezután viszont szépen hagytam leülepedni, talán túl sokáig is, de valahogy kikerült a látókörömből – nos igen, örökös könyvmoly probléma, amikor 680 könyvet vennél a kezedbe egyszerre, így aztán egy szimpatikus írónő háttérbe kerül, helyet követelve az újaknak – egészen addig, amíg az Apró csodákra fel nem figyeltem. Amikor az utolsó oldalára érkeztem, tudtam, hogy ezentúl sokkal jobban fogom figyelni Picoult könyveinek megjelenéseit, így az Ítélet amint lehetett, repült is a Kindle-re (nem tudok ti hogy vagytok vele, de nekem vannak “e-könyves” íróim, akiket csak ebben a formában szeretek olvasni, na ő is ilyen lett). 

Tudom, nem igazán szerencsés dolog egy írótól összehasonlítani két művet, pláne amikor teljesen más a téma, de mivel viszonylag rövid idő telt el a kettő elolvasása között és azért vannak hasonló aspektusok, én mégis bátorkodom egy poszt alá hozni őket, többek között azért is, mert az Apró csodákról a kiolvasása után csak parlagon hevertek a gondolataim, pedig mindenképpen meg szerettem volna osztani őket, hát most találtam is rá alkalmat. TOVÁBB →

Minden és semmi | Afonso Cruz: Virágok

Van, amikor egy könyv egyszerre ad mindent, ugyanakkor semmit sem. Furcsa ezt így leírni, de ez volt az első gondolatom, ami megfogalmazódott bennem Afonso Cruz: Virágok című művének elolvasása után. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, tényleg igyekeztem, mert a sorok között, egyúttal a mögöttes tartalmat felfedezve tanúja voltam az író és maga az alkotás értékeinek, különlegességének, ám ez mégsem volt elég, ezúttal sajnos nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Na de először kezdjünk tiszta lappal.

Narrátorunk az a férfi (Kevin), aki elveszik a részletekben, minden apróságra és jelentéktelen dologra emlékszik, csak éppen a lényeget nem látja át. Vele szemben megismerjük az idős Ulme urat, aki egy műtét következtében elveszítette emlékeit, mintha fogták volna magukat és kihullottak volna gondolatai közül. Az egyik oldalon megadatik minden, mégsem tud vele birtokosa mit kezdeni, a másik oldalnak semmije sincs, holott ez minden vágya: emlékezni. Teljesen különböző emberek ők, akik megpróbálnak segíteni egymáson, de hogyan is tehetnék mindezt, ha még magukon sem tudnak? Együtt próbálják meg felderíteni az idős ember múltját, különböző ismerősök lesznek ebben segítségükre, “mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.” TOVÁBB →