Tényleg az új Harry Potter lenne? | Jessica Townsend: Nevermoor – Morrigan Crow négy próbája (Nevermoor sorozat I.)

A hasonlítgatásokkal – legyen az könyv, film, vagy sorozat – mindig is felemás érzéseim voltak és vannak jelenleg is, nem egyszer csalódtam egy-egy műben azért, mert nem hozta azt az elvárt szintet, ami megvolt nagy kedvencek esetében és hozzá hasonlatosnak kiáltották ki. Becsapva érzem ilyenkor magam, holott, ha belegondolok, nem biztos, hogy szerencsés az, ha egy az egyben ugyanazt kapom, mert akkor hol marad a változatosság? Hol marad az a kicsi plusz, amitől egyedibb, újszerűbb, és továbbgondolt lesz egy adott alkotás? A marketing részről természetesen érthető, ha valami nagy sikert aratott dologhoz lehet valamit fűzni, mert felkapottabb lesz, ugyanakkor ez egy kétélű fegyver, benne van a pakliban, hogy ténylegesen valami hasonlót vár az ember és emiatt válik csalódássá az élmény. Nem tagadom, nálam is a Harry Potter volt a hívószó Jessica Townsend Nevermoor sorozatának első részénél és jó ideig kerestem, kutattam minden hasonlóságot, de még épp idejében húztam be a kéziféket és adtam át magam inkább a történet élvezetének, mielőtt rányomta volna bélyegét az olvasásomra.

TOVÁBB →

Igazán sokrétű regény | Jussi Valtonen: Nem ​tudják, mit cselekszenek

Van egyfajta bája annak, amikor először kerül az ember kezébe a kinézett könyv fizikai valójában, főként akkor, ha előtte csak az online borítóképpel tudott szemezni.

Szinte kivétel nélkül az interneten keresztül szerzem be a könyveimet, könyvesboltba maximum akkor látogatok el, ha egy rendelésemet veszem magamhoz. Ilyenkor jólesik megnézni pár kívánságlistás regényt, hogy is fest ténylegesen, milyen a tapintása, az oldalainak illata, milyen kézben tartani.

Jussi Valtonen regénye, a Nem tudják, mit cselekszenek is egyfajta zsákbamacskaként érkezett hozzám, ezzel a könyvvel még nem szemeztem a boltok polcain, meg is lepődtem, mennyire termetes példány a sztenderd méretűekhez képest. Ám amikor elkezdtem olvasni, rögtön megértettem, mire fel ez a terjedelem: az író semmit sem szeretne elkapkodni, minden mondandójához gondosan felépíti a közeget, ezzel maga a történet is nagyívű, sokrétű, mely olyan komoly és aktuális kérdésekkel foglalkozik, mint például a környezetvédelem, bevándorlás, de az emberi kapcsolatok bonyolultsága sem hiányozhat.

TOVÁBB →

Mi van veled, semmi?

Jó ideje, hogy hallattam magamról itt a blogon, mondhatnám azt is, hogy tartottam egy kis nyár eleji szünetet, hogy átgondoljam, mikről és miket szeretnék írni, de igazából nem ezt történt. Most is, amikor leültem a laptophoz, egy értékelésről szerettem volna írni, mintha mi sem történt volna, de a gondolataim teljes mértékben elkalandoztak, a kezeim pedig nem arról kezdtek írni. Nagyon furcsa időszakot élek meg jelenleg az olvasás terén, ami eddig is jelen volt, valahol a felszín alatt, szépen kordában tartva, mivel úgy olvastam, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de most viszont felbukkant és hű társamként kísér a regényeim olvasása közben. Ha már blogot írok, úgy gondoltam most teljes mértékben átcsapok személyes hangvételre, mert most erről esik jól írni. Ti pedig vagy elolvassátok, vagy nem. :)

Az életem terén semmi okom sem lehet panaszra, egy nagyon jó periódusom zajlik: itthon vagyok a lányommal, a családommal, ahol remekül megfér a hobbim mindenfajta tevékenység mellett. Eleinte hatalmas intervallum jutott az olvasásra, mára ez azért már lecsökkent, de tudok időt találni rá. Szeptembertől egészen más lesz a helyzet, hiszen újra visszatérek a munkámhoz, mellyel valószínűleg drasztikusan apad az olvasásra jutott időm. Persze minden csak időbeosztás kérdése, biztos vagyok benne, hogy találok rá módot és helyzetet, nem is ez az, ami leginkább zavar.

Magával az olvasási tevékenységemmel már más a helyzet. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy mostanság elég sokféle könyvet olvasok. Nem mindig volt ez így, de most érzem úgy, hogy kiforrta magát, melyek azok az irányvonalak, történetek, amelyek felé húz a szívem. Szerencsére túlléptem azon a korszakon, hogy mindent bezsebeljek, ami szembejön velem, csak azért, mert például akciós (mégha jónak is tűnik az alaptörténete). De ez nem jelenti azt, hogy kevesebb könyvet szeretnék elolvasni. Hiába a változás és a szelektálás, a helyzet az, hogy a többféle műfaj iránti érdeklődés miatt így is baromi sok az a regény, amelyre kíváncsi vagyok és mindenképpen szeretném, ha részem lehetne benne. Hiába “nőttem fel” a könyvekhez, ezzel csak azt értem el, hogy tágult az érdeklődési köröm, ami persze nem baj, sőt, csak a piac annyira hatalmas, hogy folyamatosan úgy érzem, lemaradásban vagyok (köszönhető ez annak is, hogy jut elég időm követni a megjelenéseket, újdonságokat). Félreértés ne essék, nem a trendeket szeretném folyamatosan meglovagolni, mert az olvasás nem erről szól számomra, csak amikor egy nagyobb közösségnek van része egy regény olvasási élményébe, jól esik a részese lenni, beszélni róla, nem pedig akkor becsatlakozni, amikor már csak ördögszekerek járnak felette. Miközben pedig ott vannak a kezemben az aktuális olvasmányaim, melyekkel szinte egy helyben toporgok. Rendkívül frusztráló dologgá vált ez számomra, néha már az éppen olvasott könyvre is rányomja a bélyegét.

Nagyon furcsa érzés az, amikor lüktet benned a tudat, hogy úgysem fogsz tudni minden jónak tűnő regényt elolvasni, mert annyi idő a világon nincs, de talán ez majd idővel normalizálódik, amikor több minden lesz, ami elvonja a figyelmemet. Jelenleg sodródok az árral és remélem, hogy találok rá módot, hogy ne e köré koncentrálódjanak a könyvekkel kapcsolatos gondolataim. Lehet az lesz a terápiám, hogy többször írogatok ide, igyekszem kihozni a maximumot a blogomból, kicsit átformálva a bejegyzéseket. Meglátjuk.

Szóval nincs velem semmi különös, csak a tipikus könyvmoly probléma, ami most kivételesen kikívánkozott belőlem, és amit egy emlékként idehelyezek a blogom virtuális kis polcára, elrejtve egy befőttes üvegben.

Változatos műfajkavalkád Kínához kapcsolódóan | Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Egyre jobban húz a szívem mostanság a sci-fi műfajához, ennek szellemében szereztem be első hard sci-fi regényemet, Octavia E. Butler írónőtől a Hajnalt (később erről is írok majd), vele együtt pedig bezsákmányoltam Ken Liu novelláskötetét, A papírsereglet és más történeteket. Bevallom, a hívószavak nálam a fülszövegben elejtett jelzők voltak, mint például a “Black Mirror-szerű” kijelentés az egyik novella kapcsán, vagy a mágia, mágikus realizmus, időutazás, űropera is sok jóval kecsegtetett. Egy biztos: tényleg egy változatos műfajkavalkádot kaptam, betekintve egy kicsit a kínai gondolkodásmódba, szokásokba, történelembe is.

A maga 400 oldalával még nem feltétlen gondolná az ember, hogy egy robosztus kötetről van szó, de így végigérve szépen komótosan (közel egy hónap alatt) a 15 történeten úgy gondolom, igazán monumentális válogatás lett, amin kellőképpen szükséges akár egy-egy novella után, de a legvégén mindenképpen megállni egy kicsit és eltűnődni az olvasottakon. Nagyon érdekes olvasásélményt nyújtott számomra, mert nagy hévvel vetettem bele magam, de már az elején megtorpantam és úgy gondoltam, lehet túl nagy fájba vágtam a fejszémet és kicsit várni kellett volna még a elolvasásával, de aztán jöttek olyan történetek, amelyek továbblendítettek ezen a megröccenésemen. Nem mondom, hogy mindvégig fenntartotta maradéktalanul az érdeklődésemet, hiszen volt egy-két olyan, amivel nem jutottam közös nevezőre, de amelyikkel sikerült, azzal úgy istenigazából sikerült. TOVÁBB →

Nem csupán egy könnyed időutazás | Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

Egészen az ősi időktől kezdve jelen van a történelemben a jó és a rossz örökös küzdelmében való hit, melynek segítségével a világ fejlődik, megy előre, mintha egyfajta mozgatórugó lenne. Elég csak belegondolni abba, hogy a regények, filmek esetében is kedvelt alapszituáció ez, sokszor találkozhatunk egy főgonosszal, aki ellen a jó(k) harcol(nak). Na de mi teszi jóvá a jót, illetve rosszá a rosszat? Van-e határ, amelyet átlépve egyértelműen eldönthető, hogy ki melyik oldal képviselője? Vajon a kisebb rosszat felülírja-e a nagyobb volumenű jóság? Benyák Zoltán regénye, Az utolsó emberig nem csupán egy évszázadokon keresztül tartó időutazás ecsetelése, hanem ennél sokkal több: két ellenség örökös összecsapásáról szóló könyv, melyben hitek, elvek és meggyőződések csapnak össze, hogy aztán a jónak és a rossznak ezt a bonyolult témáját, kérdését feszegesse.

Kezdetben 1588-ba csöppenünk, a felfedezés korába, ahol a bonyodalmat egy hajótörés jelenti. A következő évszám 1799, a nagy francia forradalom utáni évtized, ahol De Sade márki furcsa és bizarr kastélyába koncentrálódnak az események. Majd következik az 1888-as év, ezúttal Londonból találkozunk szereplőinkkel, egy nyomozóval és magával Hasfelmetsző Jack-kel. Utána egy teljes évszázadon keresztül bukkannak fel főszereplőink a háborúskodások közepette, legvégül pedig egy érdekes jövőbe kalauzol minket az író.

TOVÁBB →

A disztópia és a női szerepek

A kedvenc témám regények vonatkozásában a disztópia, vagyis egy negatív, (egyelőre) elképzelt jövőkép, melyek nagyon érdekes, de egyben ijesztő közegeket, társadalmakat festenek le. Ha meglátom ezt a címkét egy-egy mű vonatkozásában, máris többet szeretnék tudni az adott könyvről, vagy legszívesebben már olvasnám is, ebben a kategóriában még a young adult sem akkora akadály, fogalmazhatunk úgy is, hogy szinte szó szerint éhezem ezek után a különleges világok után. Nem tudom már, mi volt az a pont, ahol ez a szerelem kialakult, de az évek folyamán töretlen lelkesedéssel vetem bele magam mindenféle ehhez kapcsolódó tartalomba, legyen szó akár klasszikusról, akár friss megjelenésről. Szerencsére mindkét vonalon el vagyok látva utánpótlással, így nincs okom panaszra, ezért is választottam nem csupán egy, hanem jelen esetben három disztópikus regényt ennek a bejegyzésnek az alapjául, a női szerepekhez kapcsolódva. 

Nyugi, nem fogok nagy feminista szónoklatokat kanyarítani ezen irományon belül, egyrészt egyáltalán nem vallom magam annak, másrészt megmondó ember sem szeretnék lenni, csupán azért választottam a nők köré font  disztópiákat, mert az elmúlt időszakban több ilyen könyv is akadt a kezembe. Kezdve Jennie Melamed: Lányok csöndje című nyomasztó, felkavaró regényével, ahol a lányok teljes elnyomás alatt tengetik életüket, a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányával. A másik végletet Naomi Aldermantől A hatalom képviselte, melyben a nők különleges erőre tesznek szert és a férfiak kezéből szépen kicsúszik az irányítás. Valahol pedig középtájt helyezkedik el legutóbbi olvasmányom, Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, amelynél már komplexebb társadalom alakul ki, ám a termékeny nők számára nem sok szabadsággal kecsegtet ez a berendezkedés. Nézzük őket kicsit részletesebben:

TOVÁBB →