Bartis Attila – A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” 

(Kemény István)

covers_365310Kifejezetten örültem, hogy amikor kézbe vettem ezt a könyvet, nem emlékeztem pontosan a fülszöveges leírásra, mert így a könyv elolvasása után igencsak félrevezetett volna és még nagyobb lett volna a csalódás. Nem értem, az első mondat hogyan foglalhatja össze mindazt, amit a sorokat olvasva kaptam, mert határozottan nem ez volt az, ami eszembe jutott magáról az egész történet lényegéről. Na de kezdjük az elején.

Úgy érzem a magyar könyvek terén most már kell egyfajta egészséges elővigyázatosság a kiválasztás során, mert a magyar sorsok, magyar múlt vonatkozásában nagyon sok a depresszív hangnemű alkotás. Persze valamilyen szempontból érthető, de úgy érzem számomra ez nem mindig az, amit keresek egy ilyen műfajú regény vonatkozásában. Azt le kell szögeznem, hogy nagyon jól megírt drámai, melankóliával átitatott magyar regény is vált már kedvencemmé, de Bartis Attila – A vége című művét illetően, ha nem venném figyelembe magát a témát és a hangnemet, akkor sem lennék kibékülve vele.

TOVÁBB →

Kate Bennett – Megkarcolt élet

megkarcolteletEgy pszicho-thriller megborzongat, beférkőzik a gondolataid mögé és nem hagy nyugodni éjszakánként, vagy akár nappal sem, amikor épp nem olvasod a könyvet. Egy pszicho-thriller középpontjában legtöbbször egy pszichopatát találunk, még ha kezdetben nem is sejtjük és jól titkolják előttünk, mi is valójában. Egy pszicho-thriller szeret az orrunknál fogva vezetni és a legvégsőkig fokozni a hangulatot és az izgalmat, hogy aztán egyetlen mondat segítségével megsemmisítő erővel rombolja le mindazt a képet, amelyet alkottál magadban a cselekményt illetően. Egy pszicho-thriller nem csöpög, nem bugyuta, nem kiszámítható és határozottan nem bagatellizálja el a történetet. Sajnos Kate Bennett első regényéről, a Megkarcolt életről mindez nem mondható el.

Scarlett Anderson sikeres írónő, akinek azon túl, hogy a könyveit viszik, mint a cukrot, még paparazzik hada is ostromolja, na meg producerek és színészek kopogtatnak az ajtaján, hogy a megfilmesített regényeinek sikertortájából ők is kaphassanak egy szeletet. Scarlett élete azonban nem volt mindig ennyire fenékig tejfel, hiszen évekkel korábban, mikor még Rosie Adams volt a becsületes neve, férje napi rendszerességgel bántalmazta, félelemben tartotta és elmarta minden rokona és ismerőse mellől. A férfi tökéletesen megszőtt tervének hála Rosie magatehetetlenül, kiszolgáltatottan, szinte rabszolgaként élte mellette hétköznapjait, elzárva a külvilágtól, míg egyik nap – meg ne kérdezzétek, hogyan és miért kellett ezzel ennyit várnia – a csodával határos módon megmenekült szomszédja, Mary segítségének köszönhetően. Ő azóta is elválaszthatatlan barátnőként támogatja szegényt Rosie-t, aki terápiákkal és névváltoztatással a háta mögött, immár a reflektorfényben éli mindennapjait és próbál túlélni, hiszen ezek a borzalmak nem múltak el nyomtalanul az életéből, éjszakánként rémálmok formájában és a társas kapcsolatainak hiányában is megmutatkozik pánikbetegsége.

TOVÁBB →

Sarah Lotz – A Hármak

sarahlotz-aharmakÍGY KEZDŐDIK

Mielőtt ténylegesen rátérnék magára a bejegyzés tárgyára, néhány szót mindenképpen szeretnék áldozni a tervezett újdonságokról. Tavalyi évben nem igazán sikerült kiviteleznem azt a blogposzt mennyiséget, amelyet terveztem és amennyi könyvet ténylegesen olvastam (esetleg, ha valakit érdekelne, ITT meg tudja lesni 2015-ben hogy sikerült az évem könyvek tekintetében), de idén megpróbálom minden könyvemet visszaadni online felületen is.

Az eddigiekhez képest, kilépve a komfortzónámból elhagyom a szokásos sémát az egyes regényeknél és viszek bele egy kis fondorlatot: minden elemzést a könyv stílusának jegyében, annak sajátosságaira építve igyekszem majd mondatokba foglalni, belefonva véleményemet és benyomásomat egy-egy mű vonatkozásában. Persze biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan könyvek, ahol nem lesz kiemelkedő az írói stílus, hát ott majd más kap hangsúlyt, de legalább – remélhetőleg – nem lesz minden ugyanolyan felépítésű. Na de ennyit a személyes blablából.

ELSŐ RÉSZ
Lelkesedés

tweet1

Már a megjelenéskor felfigyeltem az írónő, Sarah Lotz könyvére – ő egyébként meglepő módon még a Wikipédián sem szerepel -, amit még Stephen King is dicsér, ráadásul egyik művéhez hasonlítják a regény borítóján.

Szégyen-szemre még nem sikerült Mr. King munkásságába beleásnom magam, de azt gondoltam egyfajta kedvcsinálóként funkcionálhat, és jó előfutára lehet. Mondjuk ezekkel az ajánlókkal általában be szoktam fürdeni, mert mindig túl szép, hogy igaz legyen – na meg ne más mondja meg nekem, hogy mit szeressek, maximum a fülszöveg hozzon lázba -, azért a remény mindig ott bújkál bennem ezen sorok között lavírozva.

Részletek az ajánlásokból:

,Ha bárkinek is Stephen King Carrie című könyve jut eszébe erről a regényről, igaza van. Mesterien kitalált, elsöprő lendületű thriller.” (The Guardian)

,,Egyszerűen letehetetlen.” (Marie Claire)

,,Ez a könyv nem ad kegyelmet az olvasóknak: őrült iramban hajtja őket végig a lapokon.” (Independent)

Ennyit előljáróban, térjünk is rá magára a cselekményre, mely a fekete csütörtökkel veszi kezdetét. A nappal, amikor huszonnégy óra leforgása alatt négy repülőgép-katasztrófa történik a világ különböző pontjain és ezekből úgy tűnik, mindössze 3 gyermek kerül ki túlélőként, de ők a csodával határos módon szinte sérülések nélkül keverednek elő a roncsok közül. A világ értetlenül áll az események előtt, sokan terrorcselekményeknek kiáltják ki ezeket, de az egyik gép áldozatától előkerül egy hangfelvétel is a szerencsétlen landolás utáni percekből, melyben különös és megmagyarázhatatlan dolgoknak lehetnek fültanúi és olyan lavinát indít útjára, melyre senki sem számított. A lezuhant gépek körülményeit és hatásukat, valamint a túlélők és rokonaik sorsát dokumentumregény formában tálalja nekünk a szerző,  változatossá téve a megtörtént események elmesélését.

TOVÁBB →

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

kezekesfogakeAz emberre éhező, magát már csak vonszolni tudó (az esetek többségében, és ahogy tulajdonképpen logikus lenne), rothadó élőhalott, aki emberi mivoltának már csak halovány árnyékát képezi, napjainkban kedvelt alapanyaga különböző filmeknek, sorozatoknak, játékoknak és természetesen könyveknek is. Eredeti származásuk szerint olyan halottak voltak, akiket valamely hatalmas erő keltett életre, hogy akaratának megfelelően irányíthassa őket, de aztán mindez megváltozott és leggyakrabban egy vírus mutációjának tudják be ezt a transzformációt. Elterjedt séma az is, amikor egyáltalán nem kapunk arra vonatkozóan választ, milyen módon is kerültek az emberek közé ezek a lények, egyszerűen csak végigsöpörnek a Földön és végigeszik az emberi populációt, felülkerekedve rajtuk. Előzménnyel vagy sem, szinte minden történetnek megvan a maga különlegessége, hiszen hálás témát szolgáltatnak a zombik: a megmaradt emberek sorsa, berendezkedésük és túlélésükre fektetett stratégiáik, újonnan kialakult szokásaik szerintem mindig izgalmas táptalajt szolgáltatnak egy-egy műhöz, a kérdés már csak az, hogyan viszik tovább és emelik egy fentebbi szintre ezt, hogy még emlékezetesebb sztorit kaphassunk.

Carrie Ryan Kezek és fogak erdeje nevet viselő, zombikkal foglalkozó regénye nagyon rejtélyes és jól eltalált címet kapott, mondhatni az eddigi legkreatívabb, amellyel ebben a témában találkoztam, csak sajnos egy mindent elsöprő szépséghibája akadt a dolognak: a mögötte lévő tartalom nem tükrözte mindezt a szépen felkonferált alkotóerőt, ugyanis a főszereplő számomra mindent elrontott a mű folyamán, amit csak lehetett, melyből most Ti is ízelítőt kaphattok.

TOVÁBB →

On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik (Calderon sorozat 1.)

calderonMint ahogy filmek terén, úgy könyveknél sem vagyok az a túl válogatós fajta, így műfajtól függetlenül válogatom meg olvasnivalóimat, az egyetlen szempont csupán, ami alapján szelektálok az az, hogy mennyire tudja felkelteni az érdeklődésemet az adott könyv, melynek alapja lehet a fülszöveg elolvasása (amennyiben már az első mondatok nem lövik le a poént, mert akkor szigorúan félre is dobom!), netalántán egy borító (azért nemsemmi mennyi minden múlik egy jó és figyelemfelkeltő kűlcsínyen), a róla olvasott dicsérő értékelések átfutása, vagy egyszerűen az általa keltett visszhang. Ugyanitt az sem kifejezetten érdekel, hogy idegen nyelvű kötet magyar fordítását tartom-e a kezemben vagy magyar írótól/írónőtől kapok-e egy jó történetet, a fontos csupán az, hogy a végén pozitív tapasztalatokkal zárjam le magamban az olvasott eseményeket.

Ezúttal egy magyar alkotó sci-fi művére esett a választásom, a megannyi elismerő írások hatására. Még nem igazán volt eddig szerencsém könyv formájában sci-fit olvasni, így különösen kíváncsivá tett mennyiben lesz más az ez idáig megszokott műfajú művekhez viszonyítva, de azt kell, hogy mondjam nem túl ígéretes kezdést jelentett On Sai –  Calderon, avagy hullajelölt kerestetik nevet viselő regényével az efféle szerzeményekkel való ismerkedésem, hiszen ez minden volt, csak nem az a sci-fi, amelyre számítottam – és ez most nem pozitív értelemben értendő.

TOVÁBB →

Catherine Fisher – Incarceron (Incarceron sorozat 1.)

incarceronAzt mondják, az emberi fantázia és képzelőerő határtalan, melynek ékes példái már számtalanszor visszaköszöntek könyvek, filmek, festmények, használati tárgyak és a jóégtudja még minek a formájában; ki-ki a maga módján mindig megpróbál maradandót alkotni, még akkor is, ha az ‘olyan rossz, hogy ezt nem lehet kihagyni!’ felkiáltással vetjük bele magunkat. Egyszer én is nekiveselkedtem egy gyilkos gumiabroncs témáját boncolgató filmnek, hát nem mondom, hogy nem akartam kikapcsolni az első pár perc után, de ha egyszer a fejünkbe vessszük, hogy nekiállunk, akkor onnantól nincs visszaút és már csakazértis megnézzük, legalább tapasztalatgyűjtésnek, illetve mesélnivalónak megteszi. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán egy kicsi mazochista hajlam is közrejátszik benne, ki tudja (mondjuk amíg a hihetetlen Asylum-os produkciókra nem veszem rá magam /lásd Sharknado, Mega Shark vs. Giant Octopus és a többi nyamiság/ – amit nem tervezek – addig szerintem nincs baj :D).
Na de ne kanyarodjunk el, mert a szárnyaló fantázia tud nagyon is jó lenni… egészen addig, amíg nem vállaljuk túl magunkat, mint ahogy Catherine Fisher Incarceron című könyvében, pedig az írónő aztán tényleg igyekezett, hogy valami egyedi produktumot hozzon létre, ami valljuk be sikerült is neki. Csak épp nem mindegy, milyen áron.

TOVÁBB →