A népmese-adaptáció magyar gyöngyszeme | Basa Katalin: A névtelen királynő

Miközben egyre inkább távolodok a fantasy világától a sci-fi felé, azért van egy kategória, amelynek nehezen tudok nemet mondani, ez pedig az urban fantasy népmese-adaptációs leágazása. Ha csak végigtekintek az eddig, ebben a műfajban olvasott könyveimre, mint például Naomi Novik: Rengeteg, Katherine Arden: A medve és a csalogány, vagy Eowyn Ivey: A hóleány, kivétel nélkül a kedvenceim közé lopták be magukat. Szerintem ezeknek a regényeknek a nagyon-nagy erősségük a hangulatkeltés, ezen áll vagy bukik minden; ahogy a népmese motívumok elmozdulnak kicsit misztikumosabb irányba, megteremtve ezáltal egy bor(z)ongós miliőt. A jó hír viszont az, hogy nem is szükséges ilyen messzi vizekre evezni, hiszen itt van nekünk Basa Katalin, aki a magyar népi hitvilágot veszi első regénye, A névtelen királynő alapjául. Bevallom, először kicsit szkeptikusan álltam hozzá, vajon mennyire tud ez az egész urban fantasy működni magyar közegben, de azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan csalódtam, mert sikerült neki az, ami az előbb felsorolt köteteknek is: teljesen magával ragadott a cselekmény és nem eresztett egészen addig, amíg a végére nem értem. Azért meg kell jegyeznem, megnyugtató volt azt olvasni a végén, hogy várható folytatás.

TOVÁBB →

Novellák a történelem különböző időszakaiból | Tamási Izabella (szerk.): Harcosok ​Vértanúk Boszorkányok

A történelem óra középiskolában mondhatni a kedvenc tantárgyamnak számított, köszönhetően annak, hogy a tanárunk érdekfeszítően tudta átadni a tananyagot, kiegészítve olyan információkkal, amelyek nem voltak benne a tankönyvben, vagy épp nem igazán úgy történtek, ahogy azok le voltak írni. Különleges helyzetben lévőnek éreztem magam ezek által, hiszen úgymond bennfentes információkhoz jutottam, de így utólag, felnőtt fejjel belegondolva azért eléggé összeesküvéselmélet-hívő fazon volt, alig volt olyan óra, hogy a szabadkőműves szó el ne hangzott volna. Egy szó, mint száz, arra legalább jó volt, hogy a történelem, mint téma érdekelni kezdjen, na meg persze, hogy mindebből és a tanultakból mennyi igaz, pláne, ha egy adott kor sajátosságai adják egy regény, sorozat vagy film alapját.

Amikor kapcsolatba kerültem a Történelmiregény-írók Társaságával, akik megkérdezték, lenne-e kedvem egy történelmi novellákat tartalmazó könyvet elolvasni (innen is köszönöm a lehetőséget!), hajtott a kíváncsiság, hogy vajon egy rövidebb lélegzetvételű mű meg tudja-e teremteni egy-egy korszak hangulatát, tudom-e úgy érezni, mintha pont belecsöppentem volna a régmúlt élők egy-egy napjába. Ezt a lécet, úgy gondolom, a Harcosok Vértanúk Boszorkányok meg tudta ugrani a 16 novellát tartalmazó kötetttel, amely tényleg nagyon változatos időkbe repít el minket.

TOVÁBB →

Blog a felnőtté válásról | Szabó Elvira: Patchwork

Manapság nagyon felkapott időtöltéssé vált a blogolás a legkülönfélébb tematikákkal, vagy egyszerűen csak személyes eszmefuttatásokra használva, egyfajta lenyomatként őrizve az utókor számára. Egy ideig jómagam is próbálkoztam vele, különféle témákkal, vagy életem eseményeinek beszámolójával, de hamar kiderült, hogy leginkább a könyvek azok, amelyek felé húz a szívem és amelyekről a legszívesebben írok. Ezeknek a platformoknak az olvasásával is valahogy így vagyok: néha elolvasgatok egy-két bejegyzést, de a legtöbb itt is az olvasáshoz köthető (hogyhogy nem J). Blogregénnyel eddigi pályafutásom során még nem volt dolgom, naplóregényt már többet is forgattam, igazából a mezei regénytől eltérő forma vagy műfaj nem zavaró számomra, ha a történet megkívánja, sőt, legalább hoz egy kis változatosságot a könyv kavalkádomba. Első blogregényem Szabó Elvira: Patchwork című műve lett, amelyben egy bizonyos Felhő által álnéven írt, Patchwork címet viselő blogot követhettem a könyv által egy évig. Na és milyen volt blogot könyvként olvasni? Lássuk csak!

TOVÁBB →

Meglepetés gyöngyszem | Rubin Eszter: Árnyékkert

A magyar írók és az emberi, családi sorsok megjelenítésének kettősében sokszor fellelhető az a melankolikus hangnem, ami egy-egy történet hangulatát alapvetően meghatározza, ám néha aránytalanul rányomja bélyegét az egész történetre, így a végén nem marad más emlékkép róla, csak a szenvedés és a sajnálkozás. Szerencsére azért akadnak olyan alkotók is, akik megfelelő arányban tudják adagolni és nem futnak bele abba a hibába, hogy belefulladnak a mélabú tengerébe.

Rubin Eszter neve eddig ismeretlen volt számomra, de lehetőséget kaptam, hogy megismerkedjek Árnyékkert című regényével. A borítója már a fülszöveg elolvasása nélkül is nagyon csalogatott, hiszen volt benne valami borongós, valami titokzatos, ami nem hagyott nyugodni. Amikor pedig elolvastam a rövid ismertetőjét, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ezt a regényt egyszer biztosan a kezembe kell vennem.

TOVÁBB →

Borzongás és rettegés Magyarországon | Veres Attila: Éjféli iskolák

Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.

Nem szeretném a történetek vonatkozásában ellőni a témákat, természetfeletti dolgokat, szerintem úgy szólnak nagyot, ha mindenki maga fedezi fel, egy-egy novella mivel foglalkozik. Ami közös bennük, hogy kivétel nélkül Magyarországon játszódnak, a rideg magyar valóságot használja fel Attila arra, hogy pikáns, furcsa, meglepő, érdekes, nem utolsó sorban pedig hátborzongató helyzeteket elevenítsen meg a lapokon. TOVÁBB →

Szerelem egy párkapcsolat nélküli politikai rendszerben | Constantinus A. P. – 2221

Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.

2221-et írunk, a Matriarchátus elnevezésű társadalmi forma uralkodik Európában különféle szövetségekben, melynek köszönhetően a megcsappant lakosság új erőre kapott és mondhatni virágzik a népességnövekedés. Lényege egyfajta szexuális szabadosság: a férfiak és nők nem élnek párkapcsolatban, a társadalom számára az utódok gondozása a legfontosabb. Nincsenek kötöttségek, nincs kérdőrevonás, nincs féltékenység, nincs felelősség, nincs közös gyermeknevelés, helyette a rendszer tartja el a népet, így nincs is más dolguk az embereknek a munkán kívül, mint a szórakozás és az ismerkedés, cserébe azért természetesen van néhány szabály, amit be kell tartani.

Ebben a berendezkedésben ismerjük meg Ryant, aki hithű ehhez a rendszerhez, igazi mintapolgárként éli életét egészen addig, amíg a kevés megmaradt és lenézett “párosoktól” (akik még mindig a hagyományos párkapcsolatban élnek) meg nem ismer egy nőt, Irinát, aki felkelti érdeklődését. Ki-ki a maga rendszere mellett áll teljes vállszélességgel, de vajon melyikük lesz az, aki enged a másik javára? TOVÁBB →