A megannyi ha és amennyiben regénye | Justin Cronin: A révész

★★★✭☆

Annak idején A szabadulás-trilógia első két része teljesen levett a lábamról, noha az író egyáltalán nem spórolt a karakterszámokkal, mégis az elejétől a végéig érdekes, izgalmas, egy bizonyos vírus miatt bekövetkező apokaliptikus világot tárt elénk, melyben az út borzalmakkal és pusztulással volt kikövezve. A várva-várt harmadik résznek azonban még nem álltam neki, immár bő 10 év távlatából úgy érzem, a teljes képhez elengedhetetlen lenne egy újraolvasás, ami azért valljuk be, nem éppen egy röpke, könnyed projektnek ígérkezik. Emiatt is örültem neki, hogy új regénye, A révész hozzánk is eljutott, gondoltam remek előfutár lesz ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a trilógiához, pláne, hogy az annyira hívogató disztópia és sci-fi címkékkel tűzdelt, rejtélyesnek ígérkező alaptörténettel rendelkezik.

Nem túlzás, amikor azt mondom, az év egyik legjobban várt regénye volt. Alig vártam, hogy a különleges és titokzatos Prospera elnevezésű, a hanyatló világtól elzárt, idillinek látszó helyben elmerüljek és szeljem cselekményhabjait, akárcsak egy vitorlás. Felfedezzem a társadalom igazi működését, megismerjem magát a révészt, na meg elém táruljanak a repedések, az igazi fondorlat, a nagy megdöbbenés. Furcsa volt megfáradt sorokat, méla elmélkedéseket olvasni mindezen elképzelések után, és ugyan jött a nagy betűs történet, izgalmas és érdekes fejezeteivel, sosem szippantott be teljes mértékben. Olvastatta magát, de nem azzal az igazi, rendkívüli szenvedéllyel, amely egy letehetetlen könyvvel érkezik, inkább nyitottan, kíváncsian, de mégis tartózkodóan. Amikor pedig úgy éreztem, na végre, eljött az idő, amikor beérik az egész, feltevődik az a bizonyos pont az i-re, véget ért.

A révész a megannyi ha és amennyiben regénye: talán nagyszerű lett volna, ha nemrég nem olvastam volna hasonló csavarral operáló, de mérföldekkel jobban tálalt regényt; esetleg megkapóbb lett volna, ha semmilyen előismeretem nincs az írót illetően, és nem tudom, mire képes. Sokkal jobban állt volna neki, ha hosszabbra nyúlt volna, ezáltal pedig nem keletkezett volna aránytalanság a rétestésztaként, megfelelően megalapozott, majd kifejtett bevezető és döbbenetesnek szánt, röpkének ható, hamar lerendezett fordulat között. Az tagadhatatlan, hogy Mr. Cronin jól bánik a szavakkal és a történetvezetéssel, és előfordulhat, hogy túlságosan szigorúan álltam hozzá, de számomra ez akkor sem lett annyira maradandó élmény az előző okokból kifolyólag, bármennyire is reménykedtem benne.

Nem éppen ezzel a kissé elégedetlen attitűddel szerettem volna az újraolvasásra sarkallni magam, de a kedvhozás helyett maradt a régi jó dolgokhoz való visszanyúlás melletti voks, amennyiben a piac is úgy akarja, és be tudom szerezni a trilógia könyveit.

Érdekes alapkoncepció, a semmiért | Jennifer Egan: A ​mézeskalács ház

★★★☆☆

Akadt még néhány olyan könyv, amelyeket a tavalyi év folyamán olvastam, de még nem írtam róluk szinte semmit, gondoltam ezeket pótolva még néhány rapid poszt erejéig visszatérnék hozzájuk. Az egyik ilyen volt Jennifer Egan: A mézeskalács ház, melynek a fülszövege nyert meg magának, és így az elején meg kíváncsian vetettem bele magam ebbe a különlegesnek vélt történetbe, ahol személyek, családok, kapcsolatok, függőségek bukkannak fel, néhol összefonódva, néhol görcsösen megpróbálva összekapaszkodni, újra egymásra találni.

Leginkább a se veled, se nélküled viszony adja vissza, mit éreztem olvasása közben: amikor letettem, nem hagyott békén a gondolat, mibe fogok vajon még belecsöppenni, ám amikor a kezembe vettem, valahogy elveszítettem az érdeklődésemet egy idő után, főleg a közepe tájékán távolodtam el mérföldekre attól, amit a regény közvetíteni akart felém (ha egyáltalán volt ilyen célja).

Tipikusan az a könyv, amelyben a fülszöveg sokkal kecsegtetőbbre és összeszedettebbre sikerült, mint maga a regény, pedig a sci-fi eleme nagyon izgalmasnak ígérkezett, csak kár, hogy kiaknázatlan maradt még úgy is, hogy úton-útfélen felbukkant a cselekmény folyamán.

Kellemesen szórakoztató | Edward Ashton: Mickey7 (Mickey7 sorozat 1.)

★★★★★

Ha körvonalazni szeretném, mit jelent egy jó szórakoztató sci-fi, biztos, hogy a Mickey7-t is felhoznám példaként.

A klónozás témakörére épült történetben tanúi lehetünk annak, hogyan próbál terraformálni az emberiség egy zord helyen, őshonos állatokkal körülvéve, egyre nehezebb körülmények közepette. A veszélyes, vagy biztos halállal járó küldetéseket Mickey7 végzi, aki munkaköre szerint eldobható, vagyis halála után ő az egyetlen, aki új testben, az emlékeit visszakapva folytathatja küldetését. A számításba viszont hiba csúszik, főhősünket halottnak hiszik, és mire visszatér a bázisra, klónja már átvette a helyét, a kettőződés pedig egy olyan helyen, ahol egyre kevesebb az ellátmány, nos, finoman szólva nem megengedhető, így főhősünknek rejtve kell maradnia, ami megannyi bonyodalmat sző.

A szarkasztikus humorral fűszerezett jelenetek adják a regény sava-borsát, amelyekkel főhősünk a lehetetlennek látszó helyzetekből menti ki magát, hogy aztán tovább folytassa a fordulatokkal tűzdelt cselekményt. Nincsenek komoly és bonyolult tudományos fejtegetések, ugyanakkor a műfajt kedvelőkről sem feledkezik meg, nem koncentrálódik kizárólag csak az adott kolónia köré, kitekintést nyerhetünk korábbi kolóniákra, egyfajta érdekes történelmi leckékként, ki hogyan bukott el az idők folyamán. Ráadásul még belekóstol a halhatatlanság filozófiai kérdéskörébe, illetve az emberiség más fajokhoz való viszonyulását is fejtegeti, árnyalva a könnyed hangvételt, ám semmiféleképpen sem beárnyékolva velük az eseményeket. Nekem leginkább ezek a kicsit mélyebb tartalmak tették igazán élvezetessé a regényt, amelyek láthatólag semmit sem adtak hozzá a történethez, igazából viszont ezektől vált különlegessé az egész.

Stílusa leginkább Scalzit idézi, a legutóbbi regénye után olvasva még jobban érzékelhető ez a hasonlóság, mindketten okosan próbálnak szórakoztatni, nem elbagatellizálva a szereplőket, vagy magát a sci-fi alapokat.

Bár a könyv önmagában is megállja a helyét, jövőre érkezik a folytatás magyarul is, kíváncsi leszek, méltó tud-e lenni hozzá, tudja-e magasabb szintre emelni a történetet, vagy csupán elidőzik még egy kicsit ebben a kialakult helyzetben, mondhatni a bevált recepten.

Nem jó, de nem is tragikus | Philip K. Dick: A ganümédeszi hatalomátvétel

Harmadik világháború utáni légkör, emberek elnyomása furcsa lények által, valamint az ellenállás megjelenése, aki felveszi a harcot az elnyomókkal szemben. Mondhatni A ganümédeszi hatalomátvétellel PKD hozza a szokásos, egyén és hatalom egymással való szembeállítása receptjét, na meg az elrugaszkodott, tudatmódosító szerek által vizionált cselekményt, ám itt van egy szerzőtárs, bizonyos Ray Nelson, aki egyfajta fékező funkcióként, kicsit finomított az események fonalán, hogy a sci-fi kedvelő olvasók számára befogadhatóbb példány legyen a Philip K. Dick repertoárban. 

★★★☆☆

Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit könnyedebb, egy kicsit humorosabb a többi kisregényéhez képest, de azért egy elborult, LSD ihlette csatajelenetet csak sikerült belecsempészni, ahol egy pszichológiai fegyver által az ellenfélnek a másik fél látomásai elevenednek meg, így zajlik egy valkűrökkel, unikornisokkal, vámpírokkal, farkasemberrel, háztartási gépekkel vívott, meglehetősen furcsa harc.

A hozzáértők biztosan megtalálják benne a különféle kinyilatkoztatásokat és magvas gondolatokat, számomra egy érdekes elemekkel tarkított, ám közepesen elmesélt történet, ami – egy ideillő idézettel élve -, nem jó, de nem is tragikus

Elkerülni az elkerülhetetlent | Markovics Botond: Felfalt kozmosz

★★★★★

A Felfalt kozmosz volt az első regényem Botondtól, így nem tudtam mire számíthatok, de azt hiszem már az első néhány fejezet után biztos voltam benne, bármi is vár rám, valami különlegesben lesz részem.

Nem tévedtem, a világvége köré szőtt családregény, egy elképzelt, átalakult társadalmi forgatókönyvvel, na meg elképesztően izgalmas sci-fi ötleteivel teljes mértékben lenyűgözött.

Roppant érdekes volt követni az Univerzum pusztulását, miközben az életkor vonatozásában már nincsenek feltétlen megszámlálva és behatárolva az emberek napjai, és elérhető a technológia, mellyel, ha nem is örökké, de meghatározhatatlan ideig lehet leélni egy életet. Karaktereink esetében is úgy éreztem, nem csupán életük egy-egy szeletét kíséri végig a cselekmény, hanem az apokalipszis lassú, de határozott közeledtével ellentétben, szinte örökkévaló létezésük, és amíg a vég el nem érkezik, mellettünk, olvasók mellett maradnak, egyfajta nyugalmat kölcsönözve ennek a nyugtalanító helyzetnek.

Főhőseink, Emily Schroeder és két testvére, akár kis homokszemek a hatalmas tengerben, mégis a maguk módján különleges sarokpontjai az eseményeknek, így jellemük fejlődésének, alakulásának tökéletessége elengedhetetlen volt a regény szempontjából, amit sikerült is véleményem szerint megugrani az írónak. Problémák, nehéz döntések és áldozatok keresztezik útjukat, cselekedeteikkel pedig igazi, lélegző, hús-vér emberekké válnak a lapok között.

Mindemellett komplex társadalmi helyzetet ismerhetünk meg, a fejezetek előtt felsorakoztatott hírek, cikkek, gondolatok még  valóságosabbá teszik ezt az elképzelt világot, illetve annak működését, a hatalom világvégéhez való viszonyulását, az egyes táborok válaszát a kialakult jelenségre, indítékait és okait.

“Miért is gondolta, hogy a túlélés végül felülírja a hatalmi ellentéteket?”

Sokoldalú, remekül kitalált, kozmológiai szempontból is igazi csemege, sokszor nem túlzok, ámulattal olvastam, milyen megoldásokkal állt elő, főként a Szupraverzumot, illetve annak jövőszellemeit illetően, melynek jelenetei sokáig velem fognak maradni még, annyi bizonyos.

– “Mondd csak, szerinted van értelmes élet a Földön túl? 
– Úgy hiszem, kell lennie. 
– De nem tudod biztosan. És vajon hol leszünk száz év múlva? 
– Nem tudom – vallotta be Melnyikov. 
– Ahogy én sem. És azt tudod-e, mikor lesz a halálod napja? 
– Ezt sem tudom. 
– Pontosan – felelte Asha Weng. – Számtalan kérdést tehetnék fel, amelyekre egyikünk sem tudja a választ. És amíg egyetlen „nem tudom” is létezik, én addig szeretnék élni. Mert az élet maga a tudni vágyás.“

Jöhet a többi!

Alternatív Budapest, te csodás! | Kondor Vilmos: Második ​Magyar Köztársaság (Második Magyar Köztársaság sorozat 1.)

Elég ritkán fordulok a magyar irodalom felé, akkor is leginkább a fantasztikum, ami érdekel és néhány „bejáratott” szerző tollából szívesen is veszem a kezembe. Az olvasmányaim döntő többsége fikció, ezen belül is egy-egy képzeletbeli, a valóságtól teljesen elrugaszkodott világhoz húzok inkább, hiszen – ahogy szokták mondani -, kényelmesebb és elviselhetőbb, mint a valóság. A magyar irodalmat illetően ez fokozottan igaz, úgy vélem (főként manapság), épp elég balsors jut nekünk ahhoz, hogy még könyv formájában is kedvem legyen beleásni magam. Pont emiatt figyeltem fel Kondor Vilmos munkásságára, illetve a Második Magyar Köztársaság címre keresztelt sorozatára, hiszen az alternatív Budapest víziójáról úgy gondoltam, kellőképpen sci-fi tulajdonsággal bír ahhoz, hogy megérje próbára tenni.

Már a kiindulópont érezteti egy másik Magyarország ígéretét: a Beatles első magyarországi koncertje közeledik, ám ez a várva-várt esemény sajnos nem tud bekövetkezni, ugyanis az előkészületek közben az egyik technikust holtan találják a helyszínen. Nincs gyilkos fegyver, nincs szemtanú, sem gyanúsított, így főszereplőnknek, Nemes Albert nyomozónak nem lesz egyszerű dolga az ügy végére járni, miközben a Budapesti Rendőrkapitányság vezetője, Kádár János folyamatosan eredményeket és megoldást vár. A szálak egyre alvilágibb helyekre vezetnek, az emberi gonoszság egyre sötétebb titkai közé.

TOVÁBB →