Mert valóság csak egy van – vagy mégsem? | Nikolasz Dimitrov: Valóságok ​dílere

Kóstolgatva a különféle sci-fi alzsánereket, a virtuális valóságot beemelő történetek, némi cyberpunk beütéssel egy nagyon különleges, de annál feelingesebb szelete ennek a tortának. Esetemben beletelt némi időbe, mire utat találtam ehhez az irányzathoz, emlékszem, az első Philip K. Dick élményem, az Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? elolvasása során még csak derengett, mit is takar tulajdonképpen, majd nemrég, a Mátrix sorozat újranézése során érkezett el az áttörés, amikor is teljesen magával ragadott az az életérzés, ami a műfaji sajátosságból fakad. Ebben a nagy hévben olvastam már a Neuromancert, ami viszont sajnos kicsit visszahúzott a lelkesedésemből, ezért örültem, amikor nekiálltam Nikolasz Dimitrov: Valóságok dílere című regényének és felfedeztem, hogy tulajdonképpen mutat hasonló jegyeket az előbb említett művekkel, és ez az egész technológia uralta, sötét, mocskos világ valóban remek táptalajul szolgálhat egy érdekesnek tűnő alaphelyzethez, a kérdés már csupán az lesz, mihez kezd vele az író.

A helyszín Szingapúr, ahol a legkorszerűbb technológia hálózza be a mindennapokat, az emberek pedig igyekeznek minél jobban kiélvezni az életet, a szórakozás megannyi formájában, féktelen fogyasztással, hátrahagyva a régi erkölcsi rendet, a vallások pedig teljesen átértékelődnek. Igazi cyberpunk közeg tárul elénk, a maga modern, mégis sötét világával. A vagyonnal rendelkező elit ráadásul egy különleges digitális droggal spékeli meg a hétköznapjait, főszereplőnk, Zoltán feladata pedig az lesz, hogy beépüljön a vállalatba, amely ezt a drogot terjeszti, és kiderítse ennek az egész projektnek a lényegét.

TOVÁBB →

Két fajsúlyos mű közötti könnyed fellélegzés | John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság

John Scalzi munkásságával annak idején a Bezárt elmék elolvasása során találkoztam, akkor számomra a túl humoros felhang kissé rányomta a bélyegét az amúgy nagyszerű ötletekkel tarkított történetre, valamint a krimi szál miatt sem vált a kedvencemmé, amolyan egyszer elolvasós, stílusba betekintős, majd szépen elfeledett státuszt vívta ki magának. Majd jött 2022, amikor is a pazarul sikerült magyar borítóval belengette az Agave A ​Kaidzsú Állatvédő Társaságot, én pedig kapva-kaptam az alkalmon, hogy újra megpróbálkozzam Mr. Scalzival, hátha ezúttal nagyobb lesz a szerelem. Éppen végigértem a Dűnén, ami – bár kedvenc lett – azért elég nagy falatnak bizonyult, így valami könnyedebb regényt remélve indultam neki, és mennyire jól tettem!

Jamie Gray próbál boldogulni a Covid időszakában, amely végigsöpör New Yorkon, viszonylag jónak mondható állása egykettőre átalakul a megváltozott helyzet miatt, így már futárként kénytelen dolgozni. Egy rendelés teljesítése során találkozik régi ismerősével, Tommal, aki egy állatjogi szervezetnek dolgozik, ahova sürgősen kellene egy beugró ember, így Jamie kapva-kap az alkalmon, és elvállalja a munkát. Csakhogy az állatok, akiket védeni szükséges, nem a Földön élnek, hanem annak egy alternatív változatán, és hatalmas dinoszaurusz-szerű, Godzillához hasonló, kaidzsúnak nevezett állatok, akik óriási méretük ellenére mégis védelemre szorulnak. Innentől pedig kezdetét veszi az ismeretlen világ felfedezése, majd a kalandokkal és nem utolsó sorban veszélyekkel teli történet, nagyon furcsa helyzetekkel, és rengeteg humorral.

TOVÁBB →

Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →

A cyberkultúra alfája és omegája, mondják | William Gibson: Neuromancer (Sprawl-trilógia 1.)

William Gibson nevével, illetve munkásságának egyik szeletével már találkoztam A periféria elolvasása kapcsán, ám akkor még gyanútlanul továbbtettem a regényt, és mintha mi sem történt volna, folytattam a könyvek fogyasztását, elkönyvelve, hogy ez bizony nem volt egy nekem való regény. Majd tavaly, a nagy Mátrix visszanézéseim közepette teljesen elkapott a cyberpunk szelleme, ezért habozás nélkül beszereztem Mr. Gibson klasszikus, látnoki trilógiáját, melynek első részét, a Neuromancert azonnal el is kezdtem, hiszen kíváncsi voltam, mi volt az a könyv, amelyből a Mátrix filmek is kinőtték magukat.

A ​kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.

TOVÁBB →

A 100 legnépszerűbb sci-fi könyv a Goodreads-en projekt

Mindig jó kis ötletbörzének tartottam egy-egy könyves, tematikához kapcsolódó összeállítást, hiszen ha valami tetszik, gyakori nálam, hogy szeretnék még további, hasonló regényt olvasni. 2020-ban elkapott már a sci-fi gépszíj, a Goodreads ebben az évben publikált is egy 100 legnépszerűbb sci-fi olvasmányt tartalmazó listát, amelyre mondanom sem kell, azonnal lecsaptam, hiszen, mint kiderült, azért már az eddigi olvasmányaimból is akad jópár, ami szerepel rajta, a többi könyv nagy része pedig amúgy is kívánságlistás, szóval belevágtam.

Az elkövetkezendő években (nincsenek nagy illúzióim, tudom, hogy azért ehhez kelleni fog néhány év :)) igyekszem tudatosabban, a listáról szemezgetni, ha sci-fit olvasnék, vagy vásárolnék, itt a blogon pedig bizonyos időközönként be is számolok róla, hogy haladok a projekttel attól függően, épp mennyi mindent sikerült elolvasnom.

A listát elérhetitek eredeti közegében itt, de Molyon is volt olyan jófej @Nita_Könyvgalaxis, hogy összeválogatta a magyar nyelven megjelenő könyvekkel behelyettesített teljes listát, én is ezen fogom a sajátomat nyomon követni.

TOVÁBB →