Most, hogy visszavonhatatlanul és végérvényesen maximum fokozatra kapcsolt a nyár, érdeklődésem a tavalyi évhez hasonlóan újfent a vizuális irodalom felé irányult, ám ezúttal nem a finomkodás felé vettem az irányt, hanem egyenesen Joe Hill hátborzongatóan beteg képzeletének egy újabb ékes, színes bizonyítékával ismerkedtem meg az Egy kosár fejnek köszönhetően.
Senki sem az, akinek látszik ebben a 80-as évek Amerikáját megidéző, horror és thriller véres mezsgyéjén mozgó képregényben. A történet egy szigeten játszódik, a bajsejtelmes és titokzatos, amerikai zászlóval fedett kosárkát cipelő árny jelenete után egy röpke pillanatig szelídebb vizekre evezünk: megismerjük a seriffnél gyakorlatoskodó fiatalembert, és barátnőjét, June-t, akik nyarukat tervezik éppen. Ám az idill, ahogy sejthető, nem tart sokáig, négy rab ugyanis megszökik a helyi börtönből, ráadásul a lány barátját elrabolják. June pedig nem tétlenkedik, kezébe veszi az irányítást egy különös viking fejszével, ám a fejetlenség nem hozza el áldozatai halálát, így teljes öntudatukban fedik fel a lány előtt a mocskos valóságot, a szigeten folyó bűnözés és kegyetlenség pokláról, egy kosárban gyülekezve.
Daniel Kraus nevével annak idején A víz érintése kapcsán találkoztam először, emlékeim között a mai napig megmaradt az a sodródó, melankolikus stílus, amely a regényt jellemezte, és amit annyira szeretek. Nemrég megjelent könyvében, a Bálnahullásban újfent a vízi világnál maradva, a hangvételt meghagyva, ám teljesen más műfajban és témában, egy férfi és egy bálna nem éppen szerencsés találkozását eleveníti meg: merülése során főszereplőnk egy bálna gyomrába kerül, innentől pedig elindul a küzdelem az életben maradásért, miközben megismerjük múltját és az okokat, miérteket, amelyek az ámbráscethez vezettek.
Jay Gardiner élete apjának köszönhetően mindig is a búvárkodás és vízi merülés körül forgott, ha akarta, ha nem. Kapcsolatuk örökös lelki küzdelem volt a fiú részéről, míg a külvilág szerette és tisztelte az apát tengeri hivatása, tudása és tapasztalatai miatt, addig gyermekének nem jutott más, mint az elnyomás, az eltérő gondolkodás és érdeklődés nem volt megengedhető számára. Kamaszkorában ezért elszökött otthonról és teljes mértékben kivonta magát az apjával való kapcsolattartás alól, így annak betegségéről és öngyilkosságáról is utólag értesül. Érzelmi viharának lecsendesítése érdekében merülést tervez ott, ahol feltételezhetően apja halála bekövetkezett, hogy maradványai megtalálásával feloldozást nyerhessen bűntudata alól. Egy óriáskalmár, majd pedig a bálna hirtelen felbukkanása azonban mindent megváltoztat, és az egy órára elegendő oxigénje elindítja a visszaszámlálást az életben maradásért.
A gótikus történeteknek mindig megvan a maguk különleges alaphangulata, pláne akkor, ha mindez némi szürreális vonulattal is társul. Hiron Ennes első regénye, a Pióca a 2023-as évem egyik legkülönlegesebb és legérdekesebb alaptörténetével rendelkező olvasmánya volt, egyszerre gótikus, frappáns sci-fi elemekkel tarkított, ugyanakkor a horrorral karöltve egy nagyon jó kis egyveleget alkotott.
A történet szerint az emberek gyógyítását a Tartományközi Orvosi Intézet vette át, még pedig úgy, hogy az emberekben megtelepedve, az irányítást felettük átvéve végzi munkáját. A világszerte mindenütt jelen lévő entitás kollektív tudattal rendelkezik, így egymást segítve igyekeznek az emberi fajt megóvni. Egy távoli, északi településen azonban olyasmi fogadja az egyik orvost, amire senki sem volt felkészülve: rejtélyes és veszélyes, rivális parazita terjed egy báró kastélyában, kettejük találkozása pedig senkinek sem válik javára, és szörnyűséget hozhat az emberiségre.
A Pokolfajzat egy eredetileg 1977-ben megjelent, amolyan igazi régies rémtörténet. Sallangoktól mentesen, röviden tárja elénk az író elképzelését, mindezt úgy, hogy mindig valaki szemszögéből, érzéseinek, gondolatainak közvetítésével értesülünk a történtekről, ettől válik igazán hátborzongatóvá, főleg, hogy nem csupán személyek fejébe láthatunk bele, de Baxter, a kutya perspektívája is megjelenik, fokozva ezzel a szürreális érzetet. Az igazán nagy fondorlata, ahogy haladunk a történetben, egy idő után ember és állat gyakorlatilag mintha összemosódna, és megkérdőjelezhető, tulajdonképpen melyikük is az igazi fenevad.
Stílusában először Jack Ketchum ugrott be, de hamar kiderült, hogy feszességben, feszültségkeltésben messze elmarad tőle, mert nem ez a cél vezérli. A hasonlóság inkább abban lelhető fel, hogy mindketten a lélek legmélyén lakozó legsötétebb pokol felszínre kerülésével foglalkoznak, a történetvezetéssel a bőröd alá kúszó kellemetlen érzet elérése a céljuk, kinek komótosan, alattomosan, kinek pedig brutálisan, elemi erővel.
„A férfi érti, ahogy én is, hogy a kert földjében olyan rejtély és olyan erő van, amit a házakban hiába keresnénk. És tanulok tőle az időről. Kint a kertben együtt felfedjük azoknak a nyomait, akik még azelőtt éltek, hogy a házak léteztek volna. Az enyészet szagát, amely szúrósabb és összetettebb, mint az élet szagai; apró csontokat; sorsukra hagyott személyes tárgyak darabjait; azt a szagot, csak töményebben, amit az öregasszony bocsátott ki magából, miközben kicsavarodott testtel hevert a lépcsőpihenőn: a halál szagát. Kedvelem ezt a szagot.”
Ismét egy olyan könyv, amelynek egyik szereplőjével sem igazán lehet azonosulni, sem céljukat, sem motivációjukat illetően (kivéve, ha az ember szociopata), így olvasóként inkább a csendes/döbbent szemlélők lehetünk, kinek mi fér bele az ingerküszöbébe. Ezért is vagyok bajban ezzel a könyvvel, mert amit olvastam, egyáltalán nem mondhatnám, hogy élveztem, hogy valamit is adott volna, hogy letehetetlen lett volna, de még úgy igazán felejthetetlen sem. Inkább meghagyom egy nyomasztó, abszurd lenyomatnak a máslapos emlékeim között, mert többet most nem igazán adott hozzá az olvasói élményeimhez.
Amióta belekóstoltam a weird fiction műfajába, azóta áhítozom valami igazán ütős, bőr alá kúszó, gondolkodni is alig hagyó rettenetre, vagy különlegességre, ám a könyvpiac ezen szegmense igencsak keskeny, nem minden fán teremhet például egy-egy Veres Attila (hazai vizeken maradva), ezért is örültem az Ébredésnek. A hangulatosra sikerült borító nagy potenciált hordozott magában (szerintem az idei Agave kínálatban a legkreatívabb), de a fene se gondolta volna, hogy már az elején repedés keletkezik a lelkesedésemen a felvezetéssel, melyben hangsúlyozásra kerül, hogy azt azért tartsam szemmel, ez mégiscsak egy amatőr kiadvány, kéretik helyén kezelni.
★★★☆☆
Nos, kedves szerkesztő, semmi problémám a feltörekvő tehetségekkel, de egy ilyen bevezető után csalódtam a hozzáállást illetően. Izgatottságot, kíváncsiságot vártam az előszótól, melynek végét annyira várom, hogy belekezdhessek a novellákba, de így hiába volt meg részemről a pozitivizmus, ahogy belemélyedtem a különféle történetekbe, akarva-akaratlanul is ez lebegett a szemem előtt. Nálam a visszájára fordult az egész, és végülis igen, a szerkesztő intelme valós problémává nőtte ki magát, a 14 novella közül egy kezemen meg tudom számolni, melyik hagyott egyáltalán nyomot bennem maga után. Kényelmes, bevett utat járt, titokzatosnak gondolt cselekmények, teljes keszekuszaságok érdekes kacskaringók helyett, megannyi történet nem találta meg a maga weird útját.
Kőszívemet hátrahagyva, azért akadtak kiemelkedőbb írások is, érdekes perspektívákat meglobogtatva:
A jövőnk a csillagokban – F. T. életmű-kiállítás
A-oldal harmadik szám
A kékcsengő legendája
Ébredés
Ghost Royale
Egyedül Veres Attila felől nem voltak kétségeim, az ő novellája hozta is a számomra előzetesen elképzelt színvonalat, noha jóval korábban rájöttem a turpisságra, mire megy ki a dolog, mégis az egyik legjobb volt, imádtam az egyes megfogalmazásait, rejtett utalásait.
„Nem figyelemhiányos vagyok, hanem igyekszem nem figyelni, mert ha figyelek, akkor azt látom, hogy itt vagyok, de minek, hogy a világ nem figyel oda sem rám, sem a barátaimra, mert túlságosan lefoglalja az, hogy tönkretegye az életünket. Mintha a világ tudná, hogy már rég elpusztult, és most csak arra várna, hogy ezt mindenki más is elfogadja. Igazából a régmúlt generációk azon dolgoztak, hogy mi legyünk az ő kísérteteik.“
Bár így legalább a legvége nem hagyott maga után kellemetlen szájízt, a címe ellenére hiányzott a mély álomból való felébredés, és valami különleges megtapasztalása, van még hova fejlődni (na és khm, egy utolsó morgolódás… nagyon hiányzott belőle az e-könyv!).
Szégyenszemre kevés regényt olvastam még Kingtől, amelyeket sorra kerítettem, ráadásul mind olyan volt, amelynél a filmadaptációt előbb láttam, így sem a hangulat, sem a meglepetés ereje nem tudott teljes erejével érvényesülni. A Setét Torony sorozat nyitányával végre megdőlt ez is, egy általam nem ismert, idegen helyre csöppentem, és nem mondom, hogy teljes mértékben odáig voltam érte, de mégis volt benne valami, ami arra sarkallt, hogy a többi regénye felé fordítsam a figyelmem – természetesen a folytatások mellett-, letaszítva az egyéb várományos, betervezett könyvet.
Amellett, hogy ez is már az átdolgozott kiadás az első, a ’70-es években megírt verzióhoz képest, amelyben az ellentmondásokat kigyomlálja, a rajongók nagy örömére vadonatúj, lüktetően színes borítót is kapott (azt mindenki döntse el, a megújulás tetszetős-e vagy sem), ahogy az egész sorozat is, melyet a kiadó apránként csepegtetve jelentet meg a kiéhezett, későn érkező rajongóknak, hátrányára a használt könyvvel vaskos hasznot remélőknek. Mindez remek alkalmat adott az összeismerkedésre, kezdetben csak az első részre elkötelezve magam, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egymásra fogunk-e találni. Most, az elolvasása után már tudom, hiba volt, így azóta korrigáltam is lemaradásomat, és azóta is az jár a fejemben, mit tudhat ez az író, amivel ennyire rabul ejtett?
A történet a maga 264 oldalával nem sok mindent sejtet, ám annál érdekesebb, földöntúli, szürreális jeleneteknek lehetünk szemtanúi, talán emiatt is érdekel annyira a folytatás, mi jöhet még. Érződik rajta, hogy nem egy modern fikció, kicsit ütött-kopott, kicsit elmélázó, a western műfajának sajátosságait hozó, és azt kell, hogy mondjam, pont erre van szükségem ebben a rohanó világban. Egy kicsit megállni, körbenézni, megfigyelni, és türelmesnek lenni, mert tudom, nagy dolgok vannak itt készülőben, és epekedve várom, hogy megismerhessem én is.
A harcos elolvasásával hivatalosan is elkezdődött számomra az őszi olvasmányok időszaka, és nem csupán Roland indult el hosszú útjára, hanem én is, Stephen King munkásságának szélesebb megismerése apropójából.
