Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →

Szépirodalmi cli-fi (még) egy utolsó vándorlásról | Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás

Ugyan már elég korán születtek olyan regények, amelyek az éghajlati viszonyok megváltozásával foglalkoznak, vagy erre építik fel cselekményüket, maga a cli-fi műfaji elnevezés (teljes nevén climate fiction, szerintem ne akarjátok lefordítani, mert elég bugyután hangzik :)) a 21. század terméke, mondhatni a klímaváltozás irodalmi nyelvre történő lefordítása. Nagyon szoros a kapcsolat a sci-fi és a cli-fi között, tekinthetőek testvérműfajoknak is, csak a cli-fi központi témája specifikusabb, az időjárás megváltozásával kapcsolatos, és az ezek okozta politikai, gazdasági, társadalmi problémákat boncolgatja, illetve táptalajul szolgál történetek elmeséléséhez. Annyi bizonyos, hogy a mai magyar piacon megtalálható, még nem túl bővelkedő kínálat rohamosan növekedni fog az évek során, hiszen a klímaváltozás tanúi vagyunk, ezért kihatással van nem csupán az életünkre, de a képzelőerőnkre is.

Nálam most reneszánszát éli a sci-fi, ezért biztos voltam benne, hogy előbb, vagy utóbb belebotlok cli-fi-nak kikiáltott regénybe is (ugyan korábban is olvastam már, ám akkor még egyáltalán nem kapott ilyen címkét), ez most Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás című könyvénél következett be. Vannak azok a könyvek, amelyeknél már az első sortól kezdve tudod, hogy ez a te könyved lesz. Nos, ennél a regénynél is ez történt, teljesen magával ragadott az a borongós, baljós hangulat, amelyet megüt, majd aztán végigkíséri vele Franny történetét.

TOVÁBB →

Egy android humanoiddá válásának boncolgatása gyönyörű fejezetekbe ágyazva, avagy az év egyik legjobban várt kötetéről | Kazuo Ishiguro: Klara és a nap

A tudományos fantasztikum berkein belül az egyik kedvenc témaköröm a robotok/androidok humanoid tulajdonságait boncolgató történetek, annak rendje és módja szerint gyűjtöm is az ilyen könyveket (ha már szélesebb spektrumban olvastam belőlük, biztos jelentkezem egy ennek szentelt poszttal is). A sorból természetesen Ishiguro újdonsága sem maradhatott ki, már akkor is elkönyveltem magamnak, hogy el kell olvasnom, mielőtt még megismerkedtem volna az íróval, azok után pedig, hogy ennyire szerelem lett első olvasásra, nagyon hamar az idei év egyik legjobban várt kötetévé nőtte ki magát.

A regény egy RB, azaz RobotBarát androidról szól, aki különös figyelmet fordít a körülötte zajló eseményekre, próbálja a maga ártatlan szemléletével megérteni a világot, ami körülveszi, illetve az emberi viselkedést. Egy beteg kislányhoz kerül, ahol igyekszik mindenben segíteni a lánynak, egyúttal a családnak is, legjobb tudása szerint, amely tapasztalatának és a beletáplált információk hiányában a maga naiv módján történik, nem kevésszer érdekes, vagy épp feszült pillanatokat szülve, miközben pozitív szemlélete mindvégig kitart.

TOVÁBB →

Folytatódik az egyetemisták különös élete képkockákon keresztül | John Allison · Lissa Treiman · Max Sarin · Whitney Cogar: Tiszta szívvel (Egyetemre mentem 2.)

Tavaly októberben ismerkedtem meg a Susan, Esther és Daisy hármassal, akiknek az egyetemi kalandozásaikról szól az Egyetemre mentem képregény sorozat. Azóta már elfogyasztottam néhány más témában, teljesen más stílusban megírt és megrajzolt kötetet, de mit sem változott az a véleményem, hogy grafikailag igazán ott van az élmezőnyben. A második kötet végén két rajzgalériát is kapunk már, roppant érdekes megfigyelni, honnan indul az egész rajzolás, hogyan épülnek fel a rajzok és valósulnak meg az elképzelések. Na, de ne lovagoljuk fordítva a lovat, nézzük meg, milyenre sikerült a széria második kiadványa, a Tiszta szívvel.

A három lány egyetemi élete és útkeresése tovább folytatódik, ebben a részben a sorozat 5-8. történetei kaptak helyet. A négy fejezet különféle témákat boncolgat: iskolai bál, a tanulás nehézségei, régi riválisok felbukkanása, és a karácsonyi szünet szépségei és mumusai.

TOVÁBB →

Érzelmi hullámvasút idősíkokon át | Mike Chen: Itt és most és aztán

Az időutazással kapcsolatos történetek mindig is nagy kedvenceim voltak, nem is emlékszem olyan könyvre, amely csalódást okozott volna. Csak, hogy példákat is említsek, a Hamis emlékek (Blake Crouch), vagy Harry August csodálatos élete (Claire North) című regényekre máig szívesen gondolok vissza, nagyszerű cselekményekkel és ötletekkel lettek megvalósítva, szinte faltam az oldalakat mindkettő esetében. Kimeríthetetlen téma, a tudományos fantasztikummal párosítva pedig most igazi csemegének számít nálam, ezért aztán úton-útfélen keresem, miket lenne érdemes elolvasni.

Mike Chen: Itt és most és aztán regényét pont emiatt vártam nagyon, annak ellenére, hogy semmi előismeretem nem volt sem az íróról, sem a regényről, de a fülszövege alapján úgy gondoltam, nem nyúlhatok mellé. Az alaptörténet szerint a főszereplő egy időutazó titkos ügynök, aki egy küldetése alkalmával 1996-ban reked. Majd tizennyolc évvel később, mikor már családot alapított, megérkezik a felmentősereg, és visszaviszik 2142-be, ahol várja szerelme, és ahol valójában csak hetek teltek el azóta, hogy utoljára látták őt.

TOVÁBB →