Ismeretlenből új kedvenc | Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Azt tudni kell rólam, hogy a középkor sem a történelem órákon, sem a filmvásznon, sem a regények esetében nem a kedvenc korszakom. Az eltemetett óriás elolvasása mellett a fő érvem az volt, hogy már annyiszor szembejött velem, annyian meghoztátok hozzá a kedvemet, hogy muszáj volt megismerkednem Kazuo Ishiguro munkásságával, már csak abból kifolyólag is, hogy nemsokára megjelenik a Klara és a nap, ami témájának köszönhetően az egyik legjobban várt könyvem az évben.

A fülszöveg alapján mindenki elolvashatja az ízelítőt a történetből, a lényeg, hogy egy idős házaspár nekiindul vándorútjára egy bizonyos céllal, útjuk során pedig érdekes embereket sodor melléjük a sors, akiknek mindenkinek megvan a maga célja, mellyel alakítják, formálják a cselekményt, míg el nem érkezünk a végkifejlethez.

Ez így nem túl konkrét, tudom, de én is körülbelül ennyi ismerettel vágtam bele az elolvasásába. Az már az első sorok után feltűnt, hogy Ishiguro egy valamihez nagyon ért: a hangulatteremtéshez. A rejtélyesség, a sejtelmesség mindvégig ott lebeg, szinte tapintható az a köd és az a homály, ami körbelengi az embereket, amitől elfeledtek dolgokat. Bár a párbeszédekből nagyon is érzékelhető az a középkori atmoszféra, amelyben játszódik, de az írónak sikerült olyan karakterközpontúra formálnia, illetve olyan tájleírásokat lefestenie, hogy teljesen hidegen hagyott, mikor is játszódik, inkább csak sodródtam főszereplőinkkel a látszólag teljesen hétköznapinak és unalmasnak hitt, de annál különlegesebb helyszíneken, és kíváncsian szemlélődtem, mi történik körülöttük.

TOVÁBB →

Amikor a nácik megszállták a Holdat | Johanna Sinisalo: Iron Sky – Támad a Hold

Johanna Sinisalo számomra óriási meglepetést okozott, amikor kezembe vettem A nap magja című regényét. Egy felettébb érdekes alapötlettel találkoztam a sci-fi berkein belül, nagyon tetszett az egész légkör, illetve az elbeszélés módja. Sosem gondoltam volna, hogy a csilipaprika, mint tilos élvezeti forrásnak a középpontba helyezése ennyire ütős ötlet lehet, de megcsinálta, működött és egy nagyon különleges regényt adott számomra. Nem volt kérdés, hogy az írónő többi regényét is megnézem magamnak, ezért örültem, amikor a kiadó lehetőséget ajánlott, hogy elolvashassam az Iron Sky – Támad a Hold című művét, amelyben a nácik megszállták a Holdat. Azt hittem a tiltott csípősnél nem lehet őrültebb ötletet kitalálni, de tévedtem!

A ​nácik bukása után létrejött a Negyedik Birodalom – a Holdon. Adolf Hitler holtteste (elvileg) nyomtalanul eltűnt, de a nemzetiszocialista ideológia virágkorát éli továbbra is, egy másik égitesten. 
A könyv egy fiatal nőről szól, aki hisz a faji felsőbbrendűségben és mind­azokban a doktrínákban, amelyeket a Földről tanult. Ám amikor egy amerikai űrhajó érkezik a Holdra 2018-ban, minden megváltozik. Renate a Földre utazik, hogy beszélhessen az embereknek az erkölcsileg magasabb rendű náci életmód erényeiről, ám amit ott talál, cseppet sem olyan, mint a propagandában. 
A világ abszurditását tükröző mű könyörtelen görbe­tükröt tart elénk, bemutatva civilizációnk vakságát és önpusztító hatásait. Politikai szatíra a hatalom szégyentelen kapzsiságáról, a tömegek manipulálásáról, az ideológiák hatásairól – és természetesen az emberiség végtelen ostobaságáról.

A regény az Iron Sky című film forgatókönyvén és Johanna Sinisalo kutatásain alapul, a könyv így annak ún. „írói változata”, megfűszerezve az űrnél is sötétebb humorral.

TOVÁBB →

A klasszikus hullámot meglovagolva | Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Hemingway nevével még az irodalom órák berkében találkoztam először, amely számomra egy meglehetősen szerencsétlen ismerkedési pontnak számít, mivel sosem voltam odáig az irodalom órákért. Ha ezen múlott volna, hogy a későbbiekben olvasó emberré váljak, akkor bizony a mai napig rá sem néznék a könyvekre. Bevallom, a kötelezőktől (az alsóbb évfolyamok 1-2 olvasmányának kivételével) falra tudtam volna mászni, a gimnáziumban, ha jobban belegondolok, szerintem egy kötelező olvasmányt sem olvastam el, és tekinthető a rendszer hibájának is, hogy enélkül is tökéletesen boldogultam a tantárggyal. Számomra mindig is idegen volt az a felfogás, hogy ha elolvasok valamit, utána a számba rágják, mire is gondolt pontosan az író. Sokan, megannyi platformon kifejtették már a kötelező olvasmányokkal szembeni kritikájukat, nem tudok eléggé egyetérteni mindegyikkel, nálam már maga az elnevezés is problémás, akarva-akaratlanul is ódzkodtam attól mindig is, hogy valamit kötelezően el kelljen olvasnom. Felnőtt fejjel már szerencsére teljesen máshogy viszonyulok magához az irodalomhoz, és mivel nem bemagoltatják velem tananyagként az egyes írók életét és munkásságát, sokkal nyitottabb lettem feléjük, hiszen kiszűrhetem, mi az, ami valóban érdekel és utána szeretnék olvasni, illetve mi az, amit inkább hanyagolok. Az egyik legnagyobb kihívás ezért számomra, hogy a klasszikus olvasmányok felé forduljak és legyűrjem azt a tudatalatti ellenállást, ami sajnos az iskolai keretek által belém rögzült.

TOVÁBB →

Vizuális extázis a szemnek, nyomasztó sci-fi a léleknek | Simon Stålenhag: Elektronikus állam és Mesék a Hurokból

Nem akartam úgy elmenni a 2020-as év mellett, hogy ne tegyek említést Simon Stålenhag munkásságáról, legalábbis azon részéről, amely hazánkba is eljutott és az év során megismerkedtem vele. Sokáig kerülgettem az első könyv beszerzését, mint a forró kását, mert féltem, hogy meglehetősen „készen kapom” majd az olvasottakat az illusztrációknak köszönhetően. De ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen ebben az esetben a képek nem arra szolgálnak, hogy megelevenítsék a leírtakat, sokkal inkább arra, hogy kiegészítsék a történetet és egy olyan pluszt kapjon így az egész, amelynek köszönhetően még jobban átélhető, magunkénak érezhetjük az olvasottakat, mintha mi is részesei lennénk.

Mire számíthatsz, ha Stålenhag könyveit a kezedbe veszed?

/Jelen sorokat az első két nálunk megjelent kötete alapján szedtem össze, ha netalántán a későbbiekben bármi változna (reméljük nem :))./

TOVÁBB →

A megbánás prózája sci-fi köntösbe bújtatva | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Az év vége igazán borongósra sikerült, ilyenkor szeretem úgy megválasztani az aktuális olvasmányomat, hogy passzoljon ehhez a hangulathoz. Amikor elkezdtem Lily Brooks-Dalton regényét, Az éjféli égboltot, már az első sorok elolvasása után tudtam, hogy ezúttal nagyon jó párost fognak alkotni a ködös napokkal.

2020-ban ez volt az a könyv, amelyet a legjobban vártam, főként, hogy beharangozták, film változat is készül belőle, sci-fit pedig képernyőn életre keltve a Gravitáció című film óta imádok nézni. Sajnos eddig, mint égen a csillag, annyi a csalódott vélemény a filmet övezve, így nagy bánatomra nem hiszem, hogy sort fogok keríteni rá, már csak azért sem, mert a könyvet imádtam, és semmiképpen sem szeretném elrontani az élményt. Na de lássuk a könyvet közelebbről.

A történet szerint Augustine, az idős asztronómus egyedül tengeti életét egy elhagyatott kutatóállomáson. Nem mindig volt ez így, de az ott dolgozók kaptak egy olyan hírt, ami miatt evakuálták az egész helyet, főszereplőnk viszont megtagadta, hogy velük tartson, így maradt magára. Legalábbis ebben a hitben volt, amikor is a többiek távozása után nemsokkal rátalál egy titokzatos lányra, aki nem beszél. Hiába próbálja a férfi felvenni a kapcsolatot kollégáival, a rádiófrekvenciák némák maradnak, így végérvényesen magukra maradtak.

TOVÁBB →

A népmese-adaptáció magyar gyöngyszeme | Basa Katalin: A névtelen királynő

Miközben egyre inkább távolodok a fantasy világától a sci-fi felé, azért van egy kategória, amelynek nehezen tudok nemet mondani, ez pedig az urban fantasy népmese-adaptációs leágazása. Ha csak végigtekintek az eddig, ebben a műfajban olvasott könyveimre, mint például Naomi Novik: Rengeteg, Katherine Arden: A medve és a csalogány, vagy Eowyn Ivey: A hóleány, kivétel nélkül a kedvenceim közé lopták be magukat. Szerintem ezeknek a regényeknek a nagyon-nagy erősségük a hangulatkeltés, ezen áll vagy bukik minden; ahogy a népmese motívumok elmozdulnak kicsit misztikumosabb irányba, megteremtve ezáltal egy bor(z)ongós miliőt. A jó hír viszont az, hogy nem is szükséges ilyen messzi vizekre evezni, hiszen itt van nekünk Basa Katalin, aki a magyar népi hitvilágot veszi első regénye, A névtelen királynő alapjául. Bevallom, először kicsit szkeptikusan álltam hozzá, vajon mennyire tud ez az egész urban fantasy működni magyar közegben, de azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan csalódtam, mert sikerült neki az, ami az előbb felsorolt köteteknek is: teljesen magával ragadott a cselekmény és nem eresztett egészen addig, amíg a végére nem értem. Azért meg kell jegyeznem, megnyugtató volt azt olvasni a végén, hogy várható folytatás.

TOVÁBB →