Ki is az igazi fenevad? | Ken Greenhall: Pokolfajzat

★★★✭☆

A Pokolfajzat egy eredetileg 1977-ben megjelent, amolyan igazi régies rémtörténet. Sallangoktól mentesen, röviden tárja elénk az író elképzelését, mindezt úgy, hogy mindig valaki szemszögéből, érzéseinek, gondolatainak közvetítésével értesülünk a történtekről, ettől válik igazán hátborzongatóvá, főleg, hogy nem csupán személyek fejébe láthatunk bele, de Baxter, a kutya perspektívája is megjelenik, fokozva ezzel a szürreális érzetet. Az igazán nagy fondorlata, ahogy haladunk a történetben, egy idő után ember és állat gyakorlatilag mintha összemosódna, és megkérdőjelezhető, tulajdonképpen melyikük is az igazi fenevad.

Stílusában először Jack Ketchum ugrott be, de hamar kiderült, hogy feszességben, feszültségkeltésben messze elmarad tőle, mert nem ez a cél vezérli. A hasonlóság inkább abban lelhető fel, hogy mindketten a lélek legmélyén lakozó legsötétebb pokol felszínre kerülésével foglalkoznak, a történetvezetéssel a bőröd alá kúszó kellemetlen érzet elérése a céljuk, kinek komótosan, alattomosan, kinek pedig brutálisan, elemi erővel.

„A férfi érti, ahogy én is, hogy a kert földjében olyan rejtély és olyan erő van, amit a házakban hiába keresnénk. És tanulok tőle az időről. Kint a kertben együtt felfedjük azoknak a nyomait, akik még azelőtt éltek, hogy a házak léteztek volna. Az enyészet szagát, amely szúrósabb és összetettebb, mint az élet szagai; apró csontokat; sorsukra hagyott személyes tárgyak darabjait; azt a szagot, csak töményebben, amit az öregasszony bocsátott ki magából, miközben kicsavarodott testtel hevert a lépcsőpihenőn: a halál szagát. Kedvelem ezt a szagot.”

Ismét egy olyan könyv, amelynek egyik szereplőjével sem igazán lehet azonosulni, sem céljukat, sem motivációjukat illetően (kivéve, ha az ember szociopata), így olvasóként inkább a csendes/döbbent szemlélők lehetünk, kinek mi fér bele az ingerküszöbébe. Ezért is vagyok bajban ezzel a könyvvel, mert amit olvastam, egyáltalán nem mondhatnám, hogy élveztem, hogy valamit is adott volna, hogy letehetetlen lett volna, de még úgy igazán felejthetetlen sem. Inkább meghagyom egy nyomasztó, abszurd lenyomatnak a máslapos emlékeim között, mert többet most nem igazán adott hozzá az olvasói élményeimhez.

Érdekes alapkoncepció, a semmiért | Jennifer Egan: A ​mézeskalács ház

★★★☆☆

Akadt még néhány olyan könyv, amelyeket a tavalyi év folyamán olvastam, de még nem írtam róluk szinte semmit, gondoltam ezeket pótolva még néhány rapid poszt erejéig visszatérnék hozzájuk. Az egyik ilyen volt Jennifer Egan: A mézeskalács ház, melynek a fülszövege nyert meg magának, és így az elején meg kíváncsian vetettem bele magam ebbe a különlegesnek vélt történetbe, ahol személyek, családok, kapcsolatok, függőségek bukkannak fel, néhol összefonódva, néhol görcsösen megpróbálva összekapaszkodni, újra egymásra találni.

Leginkább a se veled, se nélküled viszony adja vissza, mit éreztem olvasása közben: amikor letettem, nem hagyott békén a gondolat, mibe fogok vajon még belecsöppenni, ám amikor a kezembe vettem, valahogy elveszítettem az érdeklődésemet egy idő után, főleg a közepe tájékán távolodtam el mérföldekre attól, amit a regény közvetíteni akart felém (ha egyáltalán volt ilyen célja).

Tipikusan az a könyv, amelyben a fülszöveg sokkal kecsegtetőbbre és összeszedettebbre sikerült, mint maga a regény, pedig a sci-fi eleme nagyon izgalmasnak ígérkezett, csak kár, hogy kiaknázatlan maradt még úgy is, hogy úton-útfélen felbukkant a cselekmény folyamán.

Nem éppen egy szunnyadó álomból felébredés | The ​Black Aether: Ébredés

Amióta belekóstoltam a weird fiction műfajába, azóta áhítozom valami igazán ütős, bőr alá kúszó, gondolkodni is alig hagyó rettenetre, vagy különlegességre, ám a könyvpiac ezen szegmense igencsak keskeny, nem minden fán teremhet például egy-egy Veres Attila (hazai vizeken maradva), ezért is örültem az Ébredésnek. A hangulatosra sikerült borító nagy potenciált hordozott magában (szerintem az idei Agave kínálatban a legkreatívabb), de a fene se gondolta volna, hogy már az elején repedés keletkezik a lelkesedésemen a felvezetéssel, melyben hangsúlyozásra kerül, hogy azt azért tartsam szemmel, ez mégiscsak egy amatőr kiadvány, kéretik helyén kezelni.

★★★☆☆

Nos, kedves szerkesztő, semmi problémám a feltörekvő tehetségekkel, de egy ilyen bevezető után  csalódtam a hozzáállást illetően. Izgatottságot, kíváncsiságot vártam az előszótól, melynek végét annyira várom, hogy belekezdhessek a novellákba, de így hiába volt meg részemről a pozitivizmus, ahogy belemélyedtem a különféle történetekbe, akarva-akaratlanul is ez lebegett a szemem előtt. Nálam a visszájára fordult az egész, és végülis igen, a szerkesztő intelme valós problémává nőtte ki magát, a 14 novella közül egy kezemen meg tudom számolni, melyik hagyott egyáltalán nyomot bennem maga után. Kényelmes, bevett utat járt, titokzatosnak gondolt cselekmények, teljes keszekuszaságok érdekes kacskaringók helyett, megannyi történet nem találta meg a maga weird útját.

Kőszívemet hátrahagyva, azért akadtak kiemelkedőbb írások is, érdekes perspektívákat meglobogtatva:

  • A jövőnk a csillagokban – F. T. életmű-kiállítás
  • A-oldal harmadik szám
  • A kékcsengő legendája
  • Ébredés
  • Ghost Royale

Egyedül Veres Attila felől nem voltak kétségeim, az ő novellája hozta is a számomra előzetesen elképzelt színvonalat, noha jóval korábban rájöttem a turpisságra, mire megy ki a dolog, mégis az egyik legjobb volt, imádtam az egyes megfogalmazásait, rejtett utalásait.

„Nem figyelemhiányos vagyok, hanem igyekszem nem figyelni, mert ha figyelek, akkor azt látom, hogy itt vagyok, de minek, hogy a világ nem figyel oda sem rám, sem a barátaimra, mert túlságosan lefoglalja az, hogy tönkretegye az életünket. Mintha a világ tudná, hogy már rég elpusztult, és most csak arra várna, hogy ezt mindenki más is elfogadja. Igazából a régmúlt generációk azon dolgoztak, hogy mi legyünk az ő kísérteteik.“

Bár így legalább a legvége nem hagyott maga után kellemetlen szájízt, a címe ellenére hiányzott a mély álomból való felébredés, és valami különleges megtapasztalása, van még hova fejlődni (na és khm, egy utolsó morgolódás… nagyon hiányzott belőle az e-könyv!).

Nem jó, de nem is tragikus | Philip K. Dick: A ganümédeszi hatalomátvétel

Harmadik világháború utáni légkör, emberek elnyomása furcsa lények által, valamint az ellenállás megjelenése, aki felveszi a harcot az elnyomókkal szemben. Mondhatni A ganümédeszi hatalomátvétellel PKD hozza a szokásos, egyén és hatalom egymással való szembeállítása receptjét, na meg az elrugaszkodott, tudatmódosító szerek által vizionált cselekményt, ám itt van egy szerzőtárs, bizonyos Ray Nelson, aki egyfajta fékező funkcióként, kicsit finomított az események fonalán, hogy a sci-fi kedvelő olvasók számára befogadhatóbb példány legyen a Philip K. Dick repertoárban. 

★★★☆☆

Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit könnyedebb, egy kicsit humorosabb a többi kisregényéhez képest, de azért egy elborult, LSD ihlette csatajelenetet csak sikerült belecsempészni, ahol egy pszichológiai fegyver által az ellenfélnek a másik fél látomásai elevenednek meg, így zajlik egy valkűrökkel, unikornisokkal, vámpírokkal, farkasemberrel, háztartási gépekkel vívott, meglehetősen furcsa harc.

A hozzáértők biztosan megtalálják benne a különféle kinyilatkoztatásokat és magvas gondolatokat, számomra egy érdekes elemekkel tarkított, ám közepesen elmesélt történet, ami – egy ideillő idézettel élve -, nem jó, de nem is tragikus

Sci-fi, thriller, megváltozott körülmények

A borongós, hideg időjárás magával vonzza a baljósabb történetek felé fordulásom, legyen az horror, vagy thriller, bár előbbi esetben még viszonylag óvatos vagyok és elég sok felfedeznivaló vár rám. A thriller viszont régi nagy „szerelmem”, ha lehet így fogalmazni, ezért minden egyes, ebben a műfajban megírt könyvet régi ismerősként üdvözítek. A ködös őszi és téli időszakban sikerült egymás után zsinórban olyan thrillereket választanom, amelyek a sci-fi műfajhoz is kapcsolódnak, hol szorosabban, hol kicsit tágabb értelemben, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben összefoglalom őket, legfőképp azért, mert több hasonlóságot mutatnak egymással, mint gondoltam.

A három kiválasztott:

James Patterson – J. D. Barker: A zaj

Jeff VanderMeer: Kolibri szalamandra

Blake Crouch: Géncsapda

Kivétel nélkül olyan írók, akiknek a munkásságára különös figyelmet fordítok: Crouch minden eddigi magyarul megjelent regényét elolvastam eddig, VanderMeer-től egy híján szintén, J. D. Barker-nél már jobban megválogattam ugyan az olvasmányaimat, de eddig egyik sem okozott csalódást, sőt, inkább úgy fogalmaznék, a társszerzős könyvei keltettek bennem egyedül némi bizonytalanságot, ezzel szerettem volna most leszámolni.

TOVÁBB →

Mert valóság csak egy van – vagy mégsem? | Nikolasz Dimitrov: Valóságok ​dílere

Kóstolgatva a különféle sci-fi alzsánereket, a virtuális valóságot beemelő történetek, némi cyberpunk beütéssel egy nagyon különleges, de annál feelingesebb szelete ennek a tortának. Esetemben beletelt némi időbe, mire utat találtam ehhez az irányzathoz, emlékszem, az első Philip K. Dick élményem, az Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? elolvasása során még csak derengett, mit is takar tulajdonképpen, majd nemrég, a Mátrix sorozat újranézése során érkezett el az áttörés, amikor is teljesen magával ragadott az az életérzés, ami a műfaji sajátosságból fakad. Ebben a nagy hévben olvastam már a Neuromancert, ami viszont sajnos kicsit visszahúzott a lelkesedésemből, ezért örültem, amikor nekiálltam Nikolasz Dimitrov: Valóságok dílere című regényének és felfedeztem, hogy tulajdonképpen mutat hasonló jegyeket az előbb említett művekkel, és ez az egész technológia uralta, sötét, mocskos világ valóban remek táptalajul szolgálhat egy érdekesnek tűnő alaphelyzethez, a kérdés már csupán az lesz, mihez kezd vele az író.

A helyszín Szingapúr, ahol a legkorszerűbb technológia hálózza be a mindennapokat, az emberek pedig igyekeznek minél jobban kiélvezni az életet, a szórakozás megannyi formájában, féktelen fogyasztással, hátrahagyva a régi erkölcsi rendet, a vallások pedig teljesen átértékelődnek. Igazi cyberpunk közeg tárul elénk, a maga modern, mégis sötét világával. A vagyonnal rendelkező elit ráadásul egy különleges digitális droggal spékeli meg a hétköznapjait, főszereplőnk, Zoltán feladata pedig az lesz, hogy beépüljön a vállalatba, amely ezt a drogot terjeszti, és kiderítse ennek az egész projektnek a lényegét.

TOVÁBB →