Mert valóság csak egy van – vagy mégsem? | Nikolasz Dimitrov: Valóságok ​dílere

Kóstolgatva a különféle sci-fi alzsánereket, a virtuális valóságot beemelő történetek, némi cyberpunk beütéssel egy nagyon különleges, de annál feelingesebb szelete ennek a tortának. Esetemben beletelt némi időbe, mire utat találtam ehhez az irányzathoz, emlékszem, az első Philip K. Dick élményem, az Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? elolvasása során még csak derengett, mit is takar tulajdonképpen, majd nemrég, a Mátrix sorozat újranézése során érkezett el az áttörés, amikor is teljesen magával ragadott az az életérzés, ami a műfaji sajátosságból fakad. Ebben a nagy hévben olvastam már a Neuromancert, ami viszont sajnos kicsit visszahúzott a lelkesedésemből, ezért örültem, amikor nekiálltam Nikolasz Dimitrov: Valóságok dílere című regényének és felfedeztem, hogy tulajdonképpen mutat hasonló jegyeket az előbb említett művekkel, és ez az egész technológia uralta, sötét, mocskos világ valóban remek táptalajul szolgálhat egy érdekesnek tűnő alaphelyzethez, a kérdés már csupán az lesz, mihez kezd vele az író.

A helyszín Szingapúr, ahol a legkorszerűbb technológia hálózza be a mindennapokat, az emberek pedig igyekeznek minél jobban kiélvezni az életet, a szórakozás megannyi formájában, féktelen fogyasztással, hátrahagyva a régi erkölcsi rendet, a vallások pedig teljesen átértékelődnek. Igazi cyberpunk közeg tárul elénk, a maga modern, mégis sötét világával. A vagyonnal rendelkező elit ráadásul egy különleges digitális droggal spékeli meg a hétköznapjait, főszereplőnk, Zoltán feladata pedig az lesz, hogy beépüljön a vállalatba, amely ezt a drogot terjeszti, és kiderítse ennek az egész projektnek a lényegét.

TOVÁBB →

A cyberkultúra alfája és omegája, mondják | William Gibson: Neuromancer (Sprawl-trilógia 1.)

William Gibson nevével, illetve munkásságának egyik szeletével már találkoztam A periféria elolvasása kapcsán, ám akkor még gyanútlanul továbbtettem a regényt, és mintha mi sem történt volna, folytattam a könyvek fogyasztását, elkönyvelve, hogy ez bizony nem volt egy nekem való regény. Majd tavaly, a nagy Mátrix visszanézéseim közepette teljesen elkapott a cyberpunk szelleme, ezért habozás nélkül beszereztem Mr. Gibson klasszikus, látnoki trilógiáját, melynek első részét, a Neuromancert azonnal el is kezdtem, hiszen kíváncsi voltam, mi volt az a könyv, amelyből a Mátrix filmek is kinőtték magukat.

A ​kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.

TOVÁBB →

Minden és semmi | Afonso Cruz: Virágok

Van, amikor egy könyv egyszerre ad mindent, ugyanakkor semmit sem. Furcsa ezt így leírni, de ez volt az első gondolatom, ami megfogalmazódott bennem Afonso Cruz: Virágok című művének elolvasása után. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, tényleg igyekeztem, mert a sorok között, egyúttal a mögöttes tartalmat felfedezve tanúja voltam az író és maga az alkotás értékeinek, különlegességének, ám ez mégsem volt elég, ezúttal sajnos nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Na de először kezdjünk tiszta lappal.

Narrátorunk az a férfi (Kevin), aki elveszik a részletekben, minden apróságra és jelentéktelen dologra emlékszik, csak éppen a lényeget nem látja át. Vele szemben megismerjük az idős Ulme urat, aki egy műtét következtében elveszítette emlékeit, mintha fogták volna magukat és kihullottak volna gondolatai közül. Az egyik oldalon megadatik minden, mégsem tud vele birtokosa mit kezdeni, a másik oldalnak semmije sincs, holott ez minden vágya: emlékezni. Teljesen különböző emberek ők, akik megpróbálnak segíteni egymáson, de hogyan is tehetnék mindezt, ha még magukon sem tudnak? Együtt próbálják meg felderíteni az idős ember múltját, különböző ismerősök lesznek ebben segítségükre, “mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.” TOVÁBB →

Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig | Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika (szerk.) – Kismama ​sárga csillaggal

Mintha ezer éve lett volna már a terhességem, pedig még csak két hónap telt el Liza születése óta (mondjuk az is rekordsebességgel), de az biztos, hogy ha egy könyvet kellene említeni, ami ehhez köthető, akkor az ez lesz, a kórházban ugyanis hű társamként volt jelen. Így utólag belegondolva nem éppen szerencsés választásnak bizonyult, ennél sokkal vidámabb olvasnivalót kellett volna magammal vinnem, dehát ez már veszett fejsze nyele.

Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes.

Belemélyedve Dévényi Sándorné naplójába, nem egészen ezt vártam a könyvtől, amit végül kaptam. A napló végigvezet bennünket azon, ahogy egy kismama igyekszik túlélni gyermekével a szíve alatt, majd a kezében ebben a zsidók számára nehéz időszakban, de magáról a terhesség időszakáról körülbelül csak a mű negyede szól. A leírás alapján úgy gondoltam, részletesebben belemegy ebbe a témába: hogy a növekvő hasával és a gombaszámra gyarapodó problémáival hogyan képes megbírkózni, mind lelki, mind pedig testi értelemben. Esetleg magára a terhesgondozás alakulására, mindennapjaira, hiszen zsidóként az idő előrehaladtával egyre kevesebb jog illette meg őket. Ehelyett egy folyamatos rohanással és aggódással teli asszony életébe csöppentem. Vajmi kevés lelki dolog, semmi terhes életforma, viszont annál több kapkodás. TOVÁBB →

Ha egyet olvastál, olvastad az összeset | B. A. Paris – Összeomlás

Ha író lennék, az egyik legnagyobb kihívást biztos, hogy az jelentené számomra, hogy az első megjelent könyvem után olyan újabb történetet tudjak letenni az asztalra, mely folytatja az első művemben fellelhető sajátosságokat, írói stílust, de ugyanakkor bebizonyítja, hogy friss, teljesen más történetet is fel tudok építeni, mely nem kapaszkodik elődjébe, tőle teljesen függetlenül igyekszik újra meglovagolni a sikert. Nos, B. A. Paris biztos, hogy nem gondolhatott ilyeneket és nem voltak ilyen félelmei, hiszen a méltán sikeres Zárt ajtók mögött című regénye után az Összeomlás gyakorlatilag ugyanazt a sormintát követi, csak éppen a körülötte lévő máz, valamint a hozzávalók mások egy kicsivel.

Cass Anderson este hazafelé tart házához egy rövidebb, elhagyatott erdei útvonalon, amikor egy kocsit lát az út szélén. Bár megfordul a fejében, hogy megáll megkérdezni az ismeretlentől, hogy minden rendben van-e vele, hátha esetleg segítségre szorul, ám szöget üt a fejébe, hogy lehetne ez tulajdonképpen egy csapda is, melynek ő nem szeretne áldozatául esni, így végül nem áll meg és mint aki nem látott semmit, hazamegy. Másnap kiderül, az abban a kocsiban ülő nő halott, Casst pedig innentől szépen fokozatosan felemészti a bűntudat, melyen az ismeretlen telefonhívások sem segítenek, teljesen paranoiddá és felettébb zaklatottá válik. Kezd egyre több dolgot elfelejteni és megindul az összeomlás lejtőjén, melyből kérdés, ki tud-e keveredni.

Annyira jó és letehetetlen könyv lehetett volna. Igazság szerint, aki még nem találkozott az írónő első kötetével, annak valószínűleg az egyik kedvenc pszicho-thrillerévé válik, mint ahogy én is erre jutottam a Zárt ajtók mögött esetében. De mivel olvastam, így csak leutánzott, kiszámítható, unalmas maszlagot kaptam, melynél már az első oldalak után tudtam, hogy valami nem stimmel, néhány fejezet elteltével pedig már az is kikristályosodott, hogy ki áll emögött a furcsa és véletlen egybeesések mögött. Borzasztóan sajnálom, hogy az írónőnél csak ennyire futotta és elhagyta a kreativitása, vagy ami még inkább elszomorítóbb lenne: biztonsági játékot játszva, a biztos sikert hajszolva írta meg ugyanúgy második regényét.

Feszültség akadna bőven, a szereplők körvonalazása, formálása, gyurmázgatása, majd teljes valójuk felfedése is dicséretre méltó lenne, a fordulat is kellően megcsavarná a dolgokat, HA nem lennék jártas már a munkásságában.

Úgy ültem neki ennek a bejegyzésnek, hogy most már egy hosszabb lélegzetvételű értékelést írok meg, mivel az előző olvasmányaimnál is inkább a rövid és tömör megfogalmazást részesítettem előnyben (mondjuk ezt a későbbiek során szerintem többször is alkalmazni fogom, ha úgy ítélem meg a regényekkel kapcsolatban, és inkább azokra koncentrálok majd bővebb lélegzetvételű posztokkal, melyek “megérdemlik”), de egyszerűen erről a másolatról nem lehet több szót legépelni, mert tényleg csak ennyi van benne. Se több, se kevesebb.

Köszönöm, további regényeiből érdeklődés és az írónő kreativitása hiányában nem kérnék.

B. A. Paris - Összeomlás

Kiadó: Művelt Nép Könyvkiadó
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: The Breakdown
Eredeti megjelenés éve: 2017
Oldalak száma: 368

Nem az esetem | Totth Benedek – Holtverseny

Az idei év első magyar regényeként Totth Benedek első könyvét, a Holtversenyt választottam, melyet egyfajta kultkönyvként is emlegetnek. Már régóta szemeztem vele, ráadásul a tavalyi évben megjelent újabb könyve is, mely szintén felkerült az egyszer el kell olvasnom listámra, így gondoltam, ameddig nem sikerül megszerezni, tökéletes lesz ezzel a művével ráhangolódni. Hát, meg kell, hogy mondjam, rendesen feladta a leckét az író, mert teljesen elbizonytalanított abban, szeretnék-e még olvasni tőle a közeljövőben.

A könyv nem tétovázik, egyből belevág az események közepébe: egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld az éjszakában, majd annak rendje és módja szerint elütnek valamit, vagy valakit. Mégis, a későbbiek során az uszodát lelkesen látogató, edzésekre és versenyekre járó fiataloknak ez a baleset lesz a legkisebb gondjuk, hiszen így is elég kalandosak, illetve veszélyesek a mindennapjaik.

Kemény dolgok történnek tinédzser szereplőinkkel, mondhatni egy percig sincs nyugtuk, ezeket pedig durván realisztikusan ábrázolja Totth. Ráadásul nincs semmi könnyed bevezetés a regény világába, egyből arcon csap szókimondó, nyers, alpári stílusával, de szerencsére nem jut el a közönséges jelzőig, ahhoz sokkal jobban van megírva a történet.

A karakterek közül sajnos senki sem szerethető, mindenki az a fiatalember, akit senki sem szeretne, ha ismerőse, neadjisten a gyermeke lenne, hiszen tipikus minden hülyeségbe belekeveredő, minden mindegy elvet valló és mindent kipróbáló gyerekek ők, a felnőtté válás küszöbén, akik őrültséget őrültségre halmoznak, csak a következményekbe nem gondolnak bele.

Olyan érzésem volt, mint amikor Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című könyvét olvastam: értem én, mi akar a regény lenni, egyfajta életérzést megjelenítve, csak ehhez nem én vagyok a célközönség. Fejlődési regénynek kikiáltását enyhe túlzásnak gondolom, tulajdonképpen végigbazdmegeli mindenki a regényt, hogy aztán valami kikerekedjen belőle, amit fejlődésnek abszolút nem neveznék, helyette inkább a megoldás szóval lehetne jellemezni, amit a kezdeti bonyodalmakra ad meg nekünk az író. Ám azt meg kell hagyni, a címadás és a könyvborító telitalálat.

Totth Benedek - Holtverseny

Kiadó: Magvető Kiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti cím: ua.
Eredeti megjelenés éve: ua.
Oldalak száma: 248