Főszerepben az idősek

Nem is gondolná az ember, hogy idősek köré szőtt történetek mennyire jók is lehetnek és mennyi potenciált hordoznak magukban. Önmagában az, hogy valaki megöregszik és tapasztalatokra tesz szert – mely által bölcsebbé válik -, ugye nem éppen elégséges, ezért fogják őket és kizökkentve a hétköznapi, megtanult, sokszor berögzült életükből egy új, szoktalan helyzetbe és/vagy környezetbe helyezik őket. Mindehhez járul még némi humorral megfűszerezés és bamm, a végeredmény zseniális lesz! Ennek első ékes bizonyítéka nálam Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regénye volt, melyben pontosan ezek az elemek segédkeztek abban, hogy a szívemhez közel kerüljön főszereplője, továbbá maga az egész alkotás és arra ösztönözzön, hogy újabb hasonló kaliberű főhőst szerepeltető könyveket vegyek a kezembe.

Nemrég két olyan regényt is sikerült elolvasnom, melyek ugyancsak idős emberek és az ő életük köré szövődik és azt kell, hogy mondjam sikerült a krémbe belenyúlnom, hiszen mindegyik páratlan a maga nemében.

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Ove 59 éves és mindenről megvan a határozott véleménye. Példának okáért a Saab számára az autók autója és bizalmatlan minden olyan emberrel szemben, akik Volvót vagy más külföldi márkájú járművet vezetnek. Napjainak megvannak a fix pontjai, melyektől sosem tér el: legyen az a lakótelep tisztántartása, vagy a tiltó tábla ellenére ott parkoló autók rendszámának felírása, ezeket ráadásul kötelességének érzi, hogy elvégezze, ha már embertársai nem teszik meg. Lételeme a munka és nem érti mások hogy nem érthetnek olyan egyszerű dolgokhoz, mint egy radiátor légtelenítése, tolatás vagy egyéb ház körüli munka. Ám most, hogy állás nélkül maradt és a szomszédai is folyamatosan keresik apró-cseprő ügyekkel, mellyel keresztbe tesznek fontos célkitűzésének, úgy érzi, minden összeesküdött ellene. De az, hogy miképp jutott el idáig és hogy próbál túlélni morgolódások közepette és elvégezni feladatát, azt az olvasónak magának kell felfedeznie.

Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry sorozat 1.)

Harold Fry nyugdíjba vonulása után éli szürke, hétköznapi életét feleségével, míg egyik napon kap egy levelet régi munkatársnőjétől, Queenie Hennessy-től, akit 20 éve látott utoljára és most halálos betegsége utolsó fázisáról tudósít, továbbá búcsút vesz a férfitől. Harold megírja válaszát, majd elindul vele a sarkon lévő postaládához, de aztán úgy dönt, tesz inkább egy hosszabb sétát és máshol dobja be. A távirat végül csak nem akaródzik kikerülni a kezéből és hirtelen felindulásból nekivág gyalogszerrel eljuttatni sorait a címzetthez. Igen ám, de nem holmi szomszédságig történő sétálás veszi kezdetét, hanem egy 900 kilométer hosszú kalandtúra, mivel meggyőződése szerint amíg útja tart, addig Queenie is életben fog maradni. Vitorláscipőjében és vékony kabátjában indul neki a távolság legyűrésének, melynek során különleges emberekkel találkozik össze és emlékeinek felidézése által életéről is számot vesz. Na de az, hogy sikerrel jár-e a küldetése, csak az fedezheti fel, aki végigolvassa a regényt.

 

Screen Shot 2015-12-29 at 16.43.30 copy

TOVÁBB →

Fredrik Backman – A nagymamám azt üzeni, bocs

anagymamamaztuzenibocsA svéd irodalommal való első találkozásom nagyon pozitív benyomást keltett, de persze nyilván nem lehet egy könyv alapján eldönteni, hogy akkor innentől ez lesz az egyik kedvenc nemzetem, ha olvasnivalóról van szó, ezért igyekszem azóta is svéd könyvekkel gyarapítani a könyvtáramat, hátha valamelyikben találok valami kivetnivalót, amellyel elveszik a varázs – eddig sikertelenül. :) Most épp Fredrick Backman került a kezeim közé, aki első könyvével – Az ember, akit Ovénak hívnak – teljes mértékben levett a lábamról, na de az egy másik történet, melyről később lesz szó. Az első élményből felocsúdva nem volt kérdés, hogy amint adódik lehetőségem, másik magyarul megjelent művét is elolvasom. Így került sorra A nagymamám azt üzeni, bocs, melyről azt hittem követi előző könyve sémáját és az idősekre koncentrál, hát részben tévedtem, hiszen ennél sokkal árnyaltabb történetet kaptam tőle, szerencsére.

Elsa még csak hétéves múlt, de korát meghazudtoló intelligenciával rendelkezik az internetnek köszönhetően, hiszen minden új dolognak, amit hall vagy lát utánanéz a Google-n. Ezért ő más, mint a többi korabeli gyermek, melyért meg is kapja a magáét minden alkalommal az iskolában csúfolások, megkergetések és egyéb barbárságok által. De ott van neki az egyetlen barátja, nagymama, aki a rossz élmények elfeledtetése végett minden hülyeségbe belemegy, amit csak el lehet képzelni, sokan őrültnek is hiszik emiatt, de Elsa pont így szereti. Ketten együtt felépítenek egy titkos mesebirodalmat, a Miamas nevezetű Félálomországot, melybe nagymama szekrényébe bújva jutnak el és fedezik fel a benne található különleges királyságokat, nagymama navigálásával. Egyik este viszont a nagymama Félálomországban marad és nem kel fel többé, így Elsára nagy feladat vár: egy kincsvadászat keretén belül kell a nagymama által írt leveleket kézbesítenie a célszemélyek számára, melynek véghetviteléhez lovagias bátorságára is szüksége lesz. TOVÁBB →

Blake Crouch – Wayward Pines trilógia

Amikor kezdetét vette a Wayward Pines nevű sorozat, megannyi helyről olvastam, mennyire érdekes és jó, ugyanakkor rejtélyes is az egész, ezért nem telt el sok idő és már a kanapén ülve daráltuk a részeket, vagy éppen hétről-hétre vártuk az új epizódokat, amikor a lemaradást már sikeresen behoztuk. A legjobban az tetszett benne, hogy szinte minden rész meg tudott lepni valamivel, amire eddig nem számítottam és nem teketóriázott, hanem pörgősen haladt az eseményekkel, nem ragadt le túl sokáig egy-egy dolognál és nem veszett el a részletekben sem. Ezek után nem volt kérdéses, hogy az alapjául szolgáló, Blake Crouch által írt könyvsorozatot is el kell olvasnom, persze egy leheletnyi időtávot azért hagytam közöttük, hogy kicsit feledésbe merüljön, de aztán rájöttem: ha közvetlenül utána olvastam volna a könyveket, akkor sem érezhettem volna úgy, mintha kétszer mélyednék el ugyanabban a történetben, hiszen szignifikáns eltérés van a két alkotás között egy bizonyos ponttól.

Az idahói kisvárosba, Wayward Pines-ba küldik Ethan Burke titkos ügynököt azzal a céllal, hogy keresse fel egy hónapja eltűnt kollegáit, de egy balesetnek köszönhetően a település kórházában ébred, ahol a személyes holmijai eltűntek mellőle, nem tud kapcsolatba lépni szeretteivel, ráadásul utazásának célja sem érdekel senkit, sem pedig az, hogy ki ő. Amikor pedig végére szeretne járni a dolgoknak, csak még több kérdéssel találja szembe magát, egy titkokkal és gyanús dolgokkal teli kisváros várja a kórház falain túl. De miért van a város kerítéssel körülhatárolva? Miért nem mondanak neki az emberek semmit? Miért próbálják ráerőltetni, hogy ezentúl itt kell élnie?

waywardpinesElőször nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész. TOVÁBB →