Társadalmi sci-fi, mely közelebb van, mint gondolnád | Silvia Park: Fényszirmok

A sci-fi berkein belül a robotok és az emberek közötti kapcsolat boncolgatása az egyik kedvenc témaköröm, és tetszik vagy sem, világunk egyre fokozottabb ütemben halad a robotizáció felé, így a koreai származású írónő, Silvia Park regényében felvázolt helyzet, bár néhány nemzedékkel odébb jár, nem is annyira távoli, mint azt gondolnánk. Ott vannak az egyes munkahelyeken kiváltott, robotok által elvégzett munkafolyamatok, de nem szükséges messzire menni, már a háztartásokban is rengeteg, gép általi automatizáció elérhető, és a nyilvánosság felé publikált, táncoló robotokon kívül fellelhetőek már olyan komolyabb modellek is, amelyek az emberek által kivitelezhetetlen szituációkban bevetésre kerülhetnek. Ha azt nézzük, a mesterséges intelligencia is hová jutott nagyon rövid időn belül, valóban szinte karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy ez a disztópia valósággá váljon, és nem csupán segéderőként, hanem családtagként is funkcionáljanak a gépek.

A Fényszirmok egy olyan, újraegyesített Koreába kalauzol, ahol a robotok immár a társadalom szerves részét képezik. Segítségükkel rengeteg, eddig emberi kéznyomot jegyző tevékenységet váltanak ki, az újabb és újabb modelleket fejlesztve az emberi kapcsolatokat is átformálják: hol a gyermekek tökéletes pótlékaként, hol társként már-már ijesztően kiváló mértékben helyt tudnak állni.

Az őrmester az ötödik évtizede derekán járt, fiatalabb volt Dzsun apjánál. Az M nemzedékbe tartozott, mikor a robotok barátságos szerszámok voltak, akárcsak Fakabát, a Scheprő. Egy gép háztartásonként: behúzható karral az edényszárításra, a zoknihajtogatásra, és megmosni a lusta kölkök fogát! Miután a Talósz-cég egymilliárdért felvásárolta a Scheprőt, a háztartási Scheprők helyét idővel átvették a Marthák, azaz az MH-1000-esek. A Képzelt Barátok elleni hajtásban a Talósz termékei szerszámlét helyett keményen a szerves lét felé kanyarodtak. Dzsun az R-nemzedékhez tartozott. A robotok és az emberek gyermekkora óta egyformák voltak.”

Ebbe a közegbe ágyazva ismerjük meg főszereplőinket, akik különféle élethelyzetük nyomán kötődnek valamilyen formában a robotokhoz, és végigkísérhetjük a cselekmény folyamán kétségekkel, vívódásokkal kikövezett útjukat ebben a megváltozott világban.

TOVÁBB →

Kenyeret és cirkuszt disztópikus módra, melyben nem csupán a másik kerül terítékre, hanem komoly témák is| Nana Kwame Adjei-Brenyah:  Chain-Gang All-Stars

Már akkor is sokat szemeztem ezzel a regénnyel, amikor még híre-hamva sem volt a magyar megjelenésnek, de témáját tekintve mindig is voltak fenntartásaim. A disztópia műfaj miatt ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá, a harc, mint szórakoztatási forma viszont inkább taszított. Végül kicsiny hazánkba való eljutása, és a megismerési vágy csak győzedelmeskedett, és így elolvasás után visszagondolva rá, valóban megérte kézbe venni, a kisebb hibái ellenére is, mert jóval túlmutat azon, hogy egyszerűen csak bemutassa nekünk, hogyan szolgálják az elítéltek a közösséget a szórakoztatóiparon keresztül – a témában elmélyedve, a gondolatokat szabadjára engedve, feszegeti az e mögött húzódó morális kérdésköröket is.

„Mindannyian emberek voltak, mégis más elképzeléseik voltak arról, mit is jelent az emberség.”

TOVÁBB →

A mesterséges intelligencia ámokfutása | Piia Leino: Zenit

Manapság úton-útfélen a mesterséges intelligencia térhódítása zajlik, mely már most mindannyiunk életében megfigyelhető – akár szeretnénk, akár nem. Fokozatosan haladva, szinte minden területet behálóz, az irodalmat illetően például a borítók esetében is lehet már találkozni AI által készített változattal, de segítségével akár kész fordítások, vagy regények is születhetnek, percek alatt. Nehéz megjósolni, ilyen ütemű fejlődés mellett hová fog fajulni ez az egész, Piia Leino 20 évnél csak kicsivel többet adott legújabb megjelent regényében, a Zenitben arra, hogy az emberek életébe beférkőzve, azok ellen fordulva, átvegye az irányítást az életünk felett. Félelmetes belegondolni, hogy mindez közelebb lehet, mint ahogy ő megálmodta.

2045-öt írunk, mindenfelé furcsa, okoseszközökhöz köthető meghibásodások, halálos balesetek történnek. Főszereplőnk Aaro, a Google által alkalmazott újságíró, akinek munkája inkább már csak a mesterséges intelligencia által megfogalmazott cikkek felülvizsgálatában merül ki, mindenféle kreativitást nélkülözve. Kapva-kap az alkalmon, amikor főnöke egy ökoközösségbe küldi (akik, szembemenve a trenddel és az elvárttal, mindenféle technikát mellőzve a természet felé fordulnak, nomád körülmények között élve életüket), ám látogatása egyben veszélyes nyomozássá is válik, amikor felmerül a lehetőség, hogy lehet, valamelyik taguk áll a rejtélyes halálesetek mögött, az ő feladata pedig az lesz, hogy mindezt kiderítse.

TOVÁBB →

Emberek vs. állatok egy posztapokaliptikus, háborús helyzetben, a messiásra áhítozva | Robert Repino: Mort(e) (Névtelen háború sorozat 1.)

Lassan, de biztosan a végére érek azoknak a 2023-as sci-fi megjelenéseknek, amelyekre még sort szerettem volna keríteni folytatólagosan, az idei évre átcsúsztatva. A Mort(e) már magyarul való felbukkanása óta piszkálta a fantáziámat, így igencsak elérkezettnek láttam az időt, hogy megismerkedjek a Ropert Repino által megálmodott disztópikus, állatokat középpontja helyező sorozatának első részével. Kellőképpen elborult és abszurd ötlet egy posztapokaliptikus történetet egy bosszúvággyal bíró hangyakirálynő köré építeni, aki biokémiai szerével öntudatra ébreszti az állatokat, az embereket menekvésbe és pusztulásba taszítva, és elindítva ezzel a névtelen háborút, melynek során az állatok megtorolják a gazdáik által okozott sérelmeket, magukon a kétlábúakon.

TOVÁBB →

Klímaválság vs. embertelenség, de vajon melyik a rosszabb? | Jens Liljestrand: Ha ​minden véget ér is

„Most azt gondoljátok, hogy nehéz a helyzet, de évről évre sokkal, de sokkal rosszabb, rettenetesebb és őrültebb lesz, tűzvészek jönnek, viharok, járványok, árvizek, menekültek, káosz és pokol, és ti néhány napot sem bírtok ki így?”


Ami sikerült Karl Ove Knausgård írónak a Hajnalcsillaggal, valahogy nem működött Jens Liljestrand: Ha ​minden véget ér is regényénél. Az elején még lelkesen vágtam bele ebbe a közel félezer oldalnyi arculcsapásba, mert bizony nagyon sok ponton boncolgatja az író a klímaválság, na meg az emberiség hozzáállásával kapcsolatos problémákat, súlyos, kijózanító gondolatokkal. Svédországban erdőtüzek tombolnak, válsághelyzetet idézve elő, főszereplőink a kialakult, mostoha körülmények közepette, mondhatni a káoszban próbálnak boldogulni, miközben ég az erdő, forrong a társadalom, minden és mindenki begőzöl, és ez az elején még érdekes is volt, vitt a lendület magával. Ám több száz oldalon keresztül tanúja lenni az emberi önzőségnek, a hatalom nemtörődömségének, na ott már megvolt a veszélye, hogy ellaposodik az egész, ha túl sokáig feszül az a bizonyos húr, és számomra bizony már a félút előtt elszakadt.

TOVÁBB →

Noah Hawley: Himnusz

Sokáig bizonytalan voltam, kell-e nekem ezzel a könyvvel megismerkednem, de a Fargo című sorozat legutóbbi évada után – amely Noah Hawley kezei alól került ki – nem hagyhattam ki az elolvasását, annyira megfogott a képernyőn látott történetvezetés. Tulajdonképpen ugyanazt a stílust kaptam, amit ott is: egy ízig-vérig amerikai történetet, megannyi társadalmi témát érintve.

Nagyon nehéz keretek közé szorítani ezt a regényt, melyik műfajhoz is húz igazán. Egyrészt ott a kiindulópont, a társadalmi helyzetek által egyre jobban eluralkodó káosz, melynek közepette fiatalok lesznek öngyilkosok, mindezzel egy disztópikus légkört teremtve meg. Végig tartalmaz társadalomkritikai elemeket, szembe állítva egymással a „csőcseléket” és a hatalom, a pénz embereit, ugyanakkor reflektál a mai modern társadalom negatívumaira, a politika mocskos mivoltára. Cselekménye szerint leginkább a thrillerhez áll közel, az események tengere pedig nem veti ki magából a felbukkanó vallási, filozófiai elemeket sem.

★★★

Nem finomkodik a megfogalmazásokkal, volt olyan fejezete, amelyet teljes egészében kiragadtam volna, bár nyers, mégis fájdalmasan helytálló, ahogy a mai világ mivoltáról és a rákfenéiről szól.

„Az igazságszolgáltatás csődöt mondott. Mindenestől, az egész elképzelés. Hogy valami elfogulatlan rendszer mérlegeli az érveket és ellenérveket. Nem működik. Csak a hatalom számít – hogy kinek van, és kinek nincs. És akinek van, az visszaél vele. Úgyhogy amikor megszerezzük, nekünk is vissza kell élnünk vele. Így érjük el az egyensúlyt.”

„Amerikában az ember úgy élhet a mennyei királyságban, hogy közben meggazdagszik. Ez tényleg a bőség földje volt. Annyi a trükk, hogy újra kell gondolni az utópia fogalmát, hogy a rabszolgaság is beleférjen. Ennek érdekében Jézus tanításaihoz fordultak. Az Úr azért teremtette az afrikaiakat, hogy felszabadítsa követőit a végeláthatatlan robotolásból. Így válik erkölccsé az erkölcstelenség.”

Maga a cselekmény viszont ehhez képest kicsit alulmaradt számomra, elveszett a megannyi kinyilatkoztatás közepette, és nem kötött le annyira, mint vártam. Sorsok fonódnak össze, emberek lépnek szövetségbe, és bár élettörténetük érdekes, mégis teljesen eltörpültek ebben a kavalkádban.

Ha bírja a gyomrod a komoly társadalmi problémákat boncoló történeteket, a továbbgondolásra sarkalló, olykor gyomrosként, de minimum pofonként ható igazságokat tartalmazó könyveket, akkor érdemes sort keríteni rá.