Cixin Liu és az ő többtéglányi sci-fi trilógiája, I. felvonás, avagy szösszenet A háromtest-problémáról és A sötét erdőről

Vannak azok a könyvek, amelyeket beszerezve egyből nekiugrok az olvasásuknak, és akadnak olyanok is – mint például a jelen bejegyzés alanyai -, amelyek türelmesen várják sorukat, amíg előbb, vagy (inkább) utóbb kedvet nem kapok hozzájuk valami isteni sugallat, bohém szeszély, vagy éppen egy hús-vér ajánló hatására. Cixin Liu A háromtest-trilógiájával hat éven keresztül szemeztem a polcon, mire eljutottam oda, hogy most már illene megismerkednem ezzel a már-már klasszikusnak mondható sorozattal, a 2023-as évem eddig úgy is nagyrészt a vaskos kötetek és sorozatok körül forog, ez pedig mindkettőnek eleget tesz.

Mielőtt nekikezdenék a harmadik rész olvasásának, gondoltam összefoglalom az eddigi benyomásomat a sorozatról, melyet, ha egy szóban kellene kifejeznem, elsőre egyből azt mondanám: túlírt. Bár az első rész mindössze 406 oldalt számlál, már ebben is érzékelhető, mennyire szeret az író kalandozni, elmélyedni egy-egy ember gondolataiban, emlékeiben, olyan utakra kalauzolni, melyek ugyan hatással vannak a cselekményre, mégis kitekintőnek érezheti az olvasó. Ugyanakkor mégis van benne valami magával ragadó, kíváncsiságot ébresztő erő, amely a nehezebben befogadható részeken túllendít, majd olyan löketet ad, amelynek köszönhetően alig várod, hogy újra belemélyedhess, csillapítva a feltörekvő érdeklődési hullámod.

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #2 | Joe Hill:
Kulcs a zárját 1. (Locke & Key sorozat 1.)

Joe Hill több regényéhez, illetve novelláskötetéhez is volt már szerencsém, annyi már a legelső találkozás pillanatában bizonyosságot nyert számomra, hogy ő nem a finomkodás és a tündérmesék atyja, hanem a fantasy legsötétebb bugyraiban burjánzó, hátborzongató, nyers és véres történetek írója. Mindezen ismertetőjegyek tudatában különösen kíváncsi voltam rá, hogy képregény formában, vizuálisan mit képes nyújtani a közönségnek, a Locke & Key sorozat nyitányának elolvasása pedig tökéletes betekintőnek is bizonyult. Bár a könyvei közül is vannak érdemleges alkotások – a Szarvak például annak idején kifejezetten tetszett -, már most érzem, hogy minden kétséget kizáróan ez a képregény sorozat lesz számomra a munkásságának csúcsa. Nem csoda, hogy három rangos díjat is bezsebelt érte, 2020-ban pedig sorozat adaptációt is kapott.

Mit érdemes tudni a Kulcs a zárját nevet kapó sorozat alaptörténetéről? Egy horrorfilm tipikus kezdőjelenetei elevenednek meg az első oldalak képkockáin: a Locke család egy szörnyű tragédia után felmenőik ódon kastélyába költöznek Lovecraftba, ám elég hamar világossá válik, hogy az öreg ház falai nem éppen hétköznapi titkokat rejtenek magukban. Innentől kezdve pedig már le is vedli magáról a sablonosság leplét, hiszen a rejtélyes kulcsok, amikbe a szereplők belebotlanak, sötét és túlvilági dolgokat hoznak magukkal, a cselekmény igazi arculata itt is veszi kezdetét.

TOVÁBB →

Újabb egyetemi kalandok | John Allison · Max Sarin · Whitney Cogar: Veszedelmes ​választás (Egyetemre mentem sorozat 3.)

Mindig nagy örömömre szolgál, amikor a hazai képregény piac sokszínűsödik, bár én csupán belecsöppentem ebbe a világba, hiszen sokáig elzárkóztam tőle, mert egysíkúnak gondoltam (milyen rosszul!), de amióta nagyobb figyelmet fordítok rá, igazi gyöngyszemekre bukkanok. Az egyik ilyen vonal, amit Panel Kalandor képvisel, aki a Vissza a jövőbe képregényeken túl, az Egyetemre mentem sorozat kiadásán is dolgozik, melynek most az új részéről, a Veszedelmes választásról hoztam Nektek egy kis kedvcsináló szösszenetet.

A széria immár a harmadik magyarul megjelent kötetnél tart, amelyben a lányok első egyetemi félévének végét kísérhetjük figyelemmel, ezúttal diákelnök választást, az éjszakai kalandok és kocsmázások csavaros történetét, szakítást, valamint egy kis táborozási kiruccanást elevenítenek meg a képkockák, a korábban már megszokott, kiemelkedő színvonalú rajzolással, és remek humorral fűszerezve.

TOVÁBB →

Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

Hétköznapi dolgokról egyszerűen, de nagyszerűen | Karl Ove Knausgård: Tél (Évszakok sorozat 2.)

A könyv, amelyet ritkán előforduló, “azonnal olvasni szeretném!” érzéssel tettem a kosaramba, ugyanakkor rettenesen féltem tőle, mi lesz, ha nem jókor veszem a kezembe, vagy egyáltalán nem találom meg az utat hozzá. Szépirodalmi kalandozásom idén Karl Ove Knausgård: Tél című esszéfüzérével vette igazán kezdetét, úgy érzem megfelelő löketet adott ahhoz, hogy ezt a megkezdett utat folytassam, főként a skandináv területek íróival.

TOVÁBB →

A cyberkultúra alfája és omegája, mondják | William Gibson: Neuromancer (Sprawl-trilógia 1.)

William Gibson nevével, illetve munkásságának egyik szeletével már találkoztam A periféria elolvasása kapcsán, ám akkor még gyanútlanul továbbtettem a regényt, és mintha mi sem történt volna, folytattam a könyvek fogyasztását, elkönyvelve, hogy ez bizony nem volt egy nekem való regény. Majd tavaly, a nagy Mátrix visszanézéseim közepette teljesen elkapott a cyberpunk szelleme, ezért habozás nélkül beszereztem Mr. Gibson klasszikus, látnoki trilógiáját, melynek első részét, a Neuromancert azonnal el is kezdtem, hiszen kíváncsi voltam, mi volt az a könyv, amelyből a Mátrix filmek is kinőtték magukat.

A ​kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.

TOVÁBB →