Címke/4/5

Szerző: Mona

Noah Hawley: Himnusz

Sokáig bizonytalan voltam, kell-e nekem ezzel a könyvvel megismerkednem, de a Fargo című sorozat legutóbbi évada után – amely Noah Hawley kezei alól került ki – nem hagyhattam ki az elolvasását, annyira megfogott a képernyőn látott történetvezetés. Tulajdonképpen ugyanazt a stílust kaptam, amit ott is: egy ízig-vérig amerikai történetet, megannyi társadalmi témát érintve.

Nagyon nehéz keretek közé szorítani ezt a regényt, melyik műfajhoz is húz igazán. Egyrészt ott a kiindulópont, a társadalmi helyzetek által egyre jobban eluralkodó káosz, melynek közepette fiatalok lesznek öngyilkosok, mindezzel egy disztópikus légkört teremtve meg. Végig tartalmaz társadalomkritikai elemeket, szembe állítva egymással a „csőcseléket” és a hatalom, a pénz embereit, ugyanakkor reflektál a mai modern társadalom negatívumaira, a politika mocskos mivoltára. Cselekménye szerint leginkább a thrillerhez áll közel, az események tengere pedig nem veti ki magából a felbukkanó vallási, filozófiai elemeket sem.

★★★★☆

Nem finomkodik a megfogalmazásokkal, volt olyan fejezete, amelyet teljes egészében kiragadtam volna, bár nyers, mégis fájdalmasan helytálló, ahogy a mai világ mivoltáról és a rákfenéiről szól.

„Az igazságszolgáltatás csődöt mondott. Mindenestől, az egész elképzelés. Hogy valami elfogulatlan rendszer mérlegeli az érveket és ellenérveket. Nem működik. Csak a hatalom számít – hogy kinek van, és kinek nincs. És akinek van, az visszaél vele. Úgyhogy amikor megszerezzük, nekünk is vissza kell élnünk vele. Így érjük el az egyensúlyt.”

„Amerikában az ember úgy élhet a mennyei királyságban, hogy közben meggazdagszik. Ez tényleg a bőség földje volt. Annyi a trükk, hogy újra kell gondolni az utópia fogalmát, hogy a rabszolgaság is beleférjen. Ennek érdekében Jézus tanításaihoz fordultak. Az Úr azért teremtette az afrikaiakat, hogy felszabadítsa követőit a végeláthatatlan robotolásból. Így válik erkölccsé az erkölcstelenség.”

Maga a cselekmény viszont ehhez képest kicsit alulmaradt számomra, elveszett a megannyi kinyilatkoztatás közepette, és nem kötött le annyira, mint vártam. Sorsok fonódnak össze, emberek lépnek szövetségbe, és bár élettörténetük érdekes, mégis teljesen eltörpültek ebben a kavalkádban.

Ha bírja a gyomrod a komoly társadalmi problémákat boncoló történeteket, a továbbgondolásra sarkalló, olykor gyomrosként, de minimum pofonként ható igazságokat tartalmazó könyveket, akkor érdemes sort keríteni rá.

Szerző: Mona

A megannyi ha és amennyiben regénye | Justin Cronin: A révész

★★★✭☆

Annak idején A szabadulás-trilógia első két része teljesen levett a lábamról, noha az író egyáltalán nem spórolt a karakterszámokkal, mégis az elejétől a végéig érdekes, izgalmas, egy bizonyos vírus miatt bekövetkező apokaliptikus világot tárt elénk, melyben az út borzalmakkal és pusztulással volt kikövezve. A várva-várt harmadik résznek azonban még nem álltam neki, immár bő 10 év távlatából úgy érzem, a teljes képhez elengedhetetlen lenne egy újraolvasás, ami azért valljuk be, nem éppen egy röpke, könnyed projektnek ígérkezik. Emiatt is örültem neki, hogy új regénye, A révész hozzánk is eljutott, gondoltam remek előfutár lesz ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a trilógiához, pláne, hogy az annyira hívogató disztópia és sci-fi címkékkel tűzdelt, rejtélyesnek ígérkező alaptörténettel rendelkezik.

Nem túlzás, amikor azt mondom, az év egyik legjobban várt regénye volt. Alig vártam, hogy a különleges és titokzatos Prospera elnevezésű, a hanyatló világtól elzárt, idillinek látszó helyben elmerüljek és szeljem cselekményhabjait, akárcsak egy vitorlás. Felfedezzem a társadalom igazi működését, megismerjem magát a révészt, na meg elém táruljanak a repedések, az igazi fondorlat, a nagy megdöbbenés. Furcsa volt megfáradt sorokat, méla elmélkedéseket olvasni mindezen elképzelések után, és ugyan jött a nagy betűs történet, izgalmas és érdekes fejezeteivel, sosem szippantott be teljes mértékben. Olvastatta magát, de nem azzal az igazi, rendkívüli szenvedéllyel, amely egy letehetetlen könyvvel érkezik, inkább nyitottan, kíváncsian, de mégis tartózkodóan. Amikor pedig úgy éreztem, na végre, eljött az idő, amikor beérik az egész, feltevődik az a bizonyos pont az i-re, véget ért.

A révész a megannyi ha és amennyiben regénye: talán nagyszerű lett volna, ha nemrég nem olvastam volna hasonló csavarral operáló, de mérföldekkel jobban tálalt regényt; esetleg megkapóbb lett volna, ha semmilyen előismeretem nincs az írót illetően, és nem tudom, mire képes. Sokkal jobban állt volna neki, ha hosszabbra nyúlt volna, ezáltal pedig nem keletkezett volna aránytalanság a rétestésztaként, megfelelően megalapozott, majd kifejtett bevezető és döbbenetesnek szánt, röpkének ható, hamar lerendezett fordulat között. Az tagadhatatlan, hogy Mr. Cronin jól bánik a szavakkal és a történetvezetéssel, és előfordulhat, hogy túlságosan szigorúan álltam hozzá, de számomra ez akkor sem lett annyira maradandó élmény az előző okokból kifolyólag, bármennyire is reménykedtem benne.

Nem éppen ezzel a kissé elégedetlen attitűddel szerettem volna az újraolvasásra sarkallni magam, de a kedvhozás helyett maradt a régi jó dolgokhoz való visszanyúlás melletti voks, amennyiben a piac is úgy akarja, és be tudom szerezni a trilógia könyveit.

Szerző: Mona

Neil Gaiman: Északi ​mitológia

Azt már talán tudjátok rólam, hogy a megannyi tudományos fantasztikum olvasása közepette az északi mitológia, illetve maga az északi féltekéhez köthető regények (legyen az fantasy, vagy szépirodalom) is nagy kedvenceim.


Az egyik tavalyi könyves fogadalmam részeként az északi féltekéről származó, vagy ott játszódó történeteket olvastam, melynek utolsó, évet lezáró darabja lett az Északi mitológia. A cím nem is lehetne ennél beszédesebb, a különféle skandináv mítoszok szereplői és eseményei köré fonódnak az egyes novellák.

★★★★☆

Régen nyúltam már Gaiman munkássága felé, az Északi mitológia olvasása közben nem is éreztem rajta igazán, hogy az író tollából származik, nem az a fajta varázslatos világba való belépés hangulata kapott el, ami eddigi kötetei nyomán magával ragadott már az első soroktól kezdve, inkább amolyan érdekes (eredet)történeteket, meséket kaptam olyan szereplőkről, akiket elkezdtem megismerni.

Éppen ezért nem is tudnék kiemelni sem 1-1 novellát, az egész az elejétől a végéig kerek egész, nem érdemes darabjaira szedni, boncolgatni, egyben jó szemlélni. Amit pedig ez alapján mondhatok, az az, hogy ha érdekel ez a világ, érdeklődéssel fogod végigkísérni a kalandokat, mert biztos tud valami újat mutatni számodra, legyen az a kezdetek kezdetére vonatkozóan, vagy éppen egy-egy isten kalandját illetően.

Szerző: Mona

Az észak, amely egyszerre magával ragadó, ugyanakkor kegyetlen | Karin Smirnoff: Elmentem ​az öcsémhez (Jana Kippo sorozat 1.)

A skandináv irodalom különleges helyet foglal el a kedvelt olvasmányaim között, van valami megmagyarázhatatlan vonzódásom ehhez a lelassult, részletekbe menő, sokszor zord atmoszférához, amelyben ezek a regények íródnak. Karin Smirnoff nemrég megjelent regénye, az Elmentem az öcsémhez is ebben a szellemben íródott, sőt, ha lehet ezt mondani, lélektani drámaként a fagyos észak legsötétebb lélekbugyraiba nyerhetünk bepillantást, ráadásul egy trilógia nyitányaként ismerkedhetünk meg Jana Kippo-val, és az ő felforgatott, fájdalommal kikövezett, nem éppen egyszerű életével.

Jana hosszú évek után visszatér öccséhez, illetve a családi házukhoz, mely megannyi fájdalmas emléket és titkot rejt magában, és amelyeket jobb lett volna elfelejteni ahelyett, hogy az életüket felforgatva, újra felelevenítésre kerüljenek. Az emlékezés mezsgyéjén haladva, ahogy egyre több dolog kerül újra napvilágra, úgy bonyolódik Janáék élete is, a kérdés pedig már csak az lesz, létezhet-e kiút mindebből.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Megtorpanva bár, de törve nem | Dan Simmons: Hyperion bukása (Hyperioni énekek sorozat 2.)

A Hyperion iránti lelkesedésem hevében azonnal nekiálltam a második résznek, a Hyperion bukásának. A sorozat igényli is a folytonosságot, hiszen ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első abbamaradt, viszont már nem merül bele a karakterek jellemébe, hátterébe, ilyen szempontból inkább cselekményorientált, az első részhez képest. Háború, politika és vallás vegyül a zarándokok sorsának alakulásába, egy grandiózus űropera keretein belül, melyet körbefon a technológia.

★★★★☆

Na ez már keményebb dió volt az első kötethez képest, a kezdeti lendületem és lelkesedésem lassan, de fokozatosan apadt. Maga a világ továbbra is lenyűgöző, érdekeltek a történések, a beemelt szálak, viszont annyira zsúfolt és sokrétű volt, hogy akarva-akaratlanul is úgy éreztem, amikor mellette más könyvhöz nyúltam, mintha a felszínre jöttem volna levegőt venni.

A titokzatosság és a feszültségkeltés változatlanul lendületet, löketet ad a haladáshoz, ám egymásra rakódva, halmozva egy idő után úgy éreztem, mindezek éppen a visszájára fordítják az egészet, és csak tolom magam előtt ezt a fene nagy kinyilatkoztatásokkal, filozofálgatásokkal tűzdelt, sejtelmekkel teli, Időkriptákkal beharangozott, Shrike által fenyegetett, Maggal összeköttetett, Hálóval körbeszőtt „valamit”, amivel kapcsolatban hatalmas bizonytalanság uralkodott bennem, megtudom-e valaha, mi is az valójában. Szó, mi szó, többségében helyre kerültek a miértek és a hogyanok ezen a rögös, végeláthatatlan úton, ugyanakkor maradt még pár rágatlan csont is, a következő részekre.

A harmadik és negyedik könyv is érkezik majd jövőre újraszerkesztett kiadásban, így bőven lesz idő rápihenni erre a grandiózus sorozatra, itt most úgy érzem a bőséges 1226 oldalnyi klasszikus tudományos fantasztikum után rám is fér.

Szerző: Mona

Bevezető szösszenet | Stephen King: A harcos (A Setét Torony sorozat 1.)

★★★★☆

Szégyenszemre kevés regényt olvastam még Kingtől, amelyeket sorra kerítettem, ráadásul mind olyan volt, amelynél a filmadaptációt előbb láttam, így sem a hangulat, sem a meglepetés ereje nem tudott teljes erejével érvényesülni. A Setét Torony sorozat nyitányával végre megdőlt ez is, egy általam nem ismert, idegen helyre csöppentem, és nem mondom, hogy teljes mértékben odáig voltam érte, de mégis volt benne valami, ami arra sarkallt, hogy a többi regénye felé fordítsam a figyelmem – természetesen a folytatások mellett-, letaszítva az egyéb várományos, betervezett könyvet.

Amellett, hogy ez is már az átdolgozott kiadás az első, a ’70-es években megírt verzióhoz képest, amelyben az ellentmondásokat kigyomlálja, a rajongók nagy örömére vadonatúj, lüktetően színes borítót is kapott (azt mindenki döntse el, a megújulás tetszetős-e vagy sem), ahogy az egész sorozat is, melyet a kiadó apránként csepegtetve jelentet meg a kiéhezett, későn érkező rajongóknak, hátrányára a használt könyvvel vaskos hasznot remélőknek. Mindez remek alkalmat adott az összeismerkedésre, kezdetben csak az első részre elkötelezve magam, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egymásra fogunk-e találni. Most, az elolvasása után már tudom, hiba volt, így azóta korrigáltam is lemaradásomat, és azóta is az jár a fejemben, mit tudhat ez az író, amivel ennyire rabul ejtett?

A történet a maga 264 oldalával nem sok mindent sejtet, ám annál érdekesebb, földöntúli, szürreális jeleneteknek lehetünk szemtanúi, talán emiatt is érdekel annyira a folytatás, mi jöhet még. Érződik rajta, hogy nem egy modern fikció, kicsit ütött-kopott, kicsit elmélázó, a western műfajának sajátosságait hozó, és azt kell, hogy mondjam, pont erre van szükségem ebben a rohanó világban. Egy kicsit megállni, körbenézni, megfigyelni, és türelmesnek lenni, mert tudom, nagy dolgok vannak itt készülőben, és epekedve várom, hogy megismerhessem én is.

A harcos elolvasásával hivatalosan is elkezdődött számomra az őszi olvasmányok időszaka, és nem csupán Roland indult el hosszú útjára, hanem én is, Stephen King munkásságának szélesebb megismerése apropójából.