A különleges világ, fondorlatos cselekmény, na meg egy csipetnyi mágia esete egy tolvajjal | Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj

Amikor kézbe vettem A fekete nyelvű tolvajt, akkor döbbentem rá, hogy a megannyi sci-fi közepette milyen régen is olvastam már igazi fantasy-t, pláne olyat, amely a felnőtt korosztályt célozza meg. Ezért abszolút tapogatózva, érdeklődéssel forgattam a könyvet, haladva az egyes fejezetekkel, mintha valami újdonságot fedeznék fel, fokozatosan. Tulajdonképpen mondhatjuk is, hogy újra megismerkedtem a fantasy világfelépítéssel, struktúrával, ehhez pedig tökéletes alapanyagnak bizonyult Christopher Buehlman regénye.

Kinch Na Shannack kisebb vagyonnal tartozik a Szedők Céhének, amiért kiképezték a tolvajok mesterségére, vagyis a zárfeltörésre, késharcra, falmászásra, zuhanástompításra, hazugságszövésre és csapdaállításra, valamint pár apróbb varázstrükkre. Muszáj törlesztenie az adósságát, ezért elrejtőzött a régi erdei út mellett, hogy kirabolja az arra járó utazókat.

Ma azonban Kinch Na Shannack rossz célpontot választott.

Galva egy lovag, a kegyetlen goblinháborúk túlélője, és a halál istennőjének szolgálóleánya. A királynőjét keresi, aki eltűnt, miután az óriások lerohantak egy távoli, északi várost.

Kinch örülhet, hogy élve megúszta a sikertelen rablást, azonban a sorsa végzetesen összefonódik Galváéval. A tolvajt és a lovagot a közös ellenségek és a szokatlan veszélyek arra késztetik, hogy nagyszabású utazásra induljanak, amely során emberhúsra éhező goblinok és sötét vizekben vadászó krakenek várnak rájuk, a tisztesség pedig olyan fényűzés, amit kevesen engedhetnek meg maguknak.

TOVÁBB →

Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

Sokrétű, mély és magával ragadó | Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent ​Szó

Annak idején A sziget nagyon érdekes témájával és sokrétűségével belopta magát a szívembe, azt azért hozzá kell tennem, hogy a disztópia műfajnak és Izlandnak köszönhetően egyáltalán nem volt nehéz dolga, hiszen mindkettő olyan, ami felettébb érdekel, ráadásul Izlandhoz köthetően még nem olvastam olyan sok regényt, így szinte éhezve faltam a hangulatos, ezt a tájat boncolgató sorokat. Ehhez képest a Szent szó mindenféle tekintetben teljesen más, mind műfajában, mind pedig témájában, ami viszont változatlan maradt, az a hangulat, ami továbbra is nagyon közel áll hozzám.

A történet szerint nyomtalanul eltűnik egy fiatal, népszerű influenszer nő, Edda, hátrahagyva férjét és újszülött gyermekét. Senki sem tudja, merre lehet, ám nem azért, mert valami baj történt vele – elég hamar kiderül, hogy repjegyet vásárolva önként távozott a családja köréből. Végül az öccse lesz az, aki némi unszolásra ugyan, de nekiindul, hogy felkutassa a nővérét, utazása során pedig a nem mindennapi családi múlt elevenedik fel, miközben egy számára idegen világban igyekszik a rejtély végére járni.

TOVÁBB →

Hétköznapi dolgokról egyszerűen, de nagyszerűen | Karl Ove Knausgård: Tél (Évszakok sorozat 2.)

A könyv, amelyet ritkán előforduló, “azonnal olvasni szeretném!” érzéssel tettem a kosaramba, ugyanakkor rettenesen féltem tőle, mi lesz, ha nem jókor veszem a kezembe, vagy egyáltalán nem találom meg az utat hozzá. Szépirodalmi kalandozásom idén Karl Ove Knausgård: Tél című esszéfüzérével vette igazán kezdetét, úgy érzem megfelelő löketet adott ahhoz, hogy ezt a megkezdett utat folytassam, főként a skandináv területek íróival.

TOVÁBB →

Amikor a posztapokaliptikus műfaj találkozik a Piroskával és a farkassal | Christina Henry: Piros

Gyengéim a mese-adaptációk, akár klasszikus, akár népmeséről legyen is szó, pláne, ha baljósabb, sötétebb hangulattal élesztik fel és nyúlnak hozzá az eredeti történethez, az pedig csak hab a tortán, ha mindezt a sci-fi vagy a disztópia közegébe elhelyezve teszik. Már amikor eredeti nyelven megjelent, akkor szemeztem Christina Henry regényével – amely a Piroska és a farkast bolygatja meg és gondolja újra -, így nagyon örültem neki, hogy érkezik magyarul is, Piros címmel, hiszen pont egy ilyet történet a kedvencem: posztapokaliptikus, sci-fivel átitatott, kellőképpen horrorisztikus, így jó esély volt rá, hogy nem fogja az írónő elfinomkodni a cselekményt és egy izgalmas adaptációt kaphatunk.

Az alaptörténet szerint van nekünk egy Piros névre hallgató, piros kapucnis lány, aki próbál túlélni a világban, miután egy járvány miatt a lakosság megtizedelődött, a hatóság pedig igyekszik karanténtáborokba zsúfolni a megmaradt egyéneket. Célja, hogy árkon-bokron átvágva eljusson a nagymamájához, mivel úgy gondolja, eléggé szegregált helyen lakik ahhoz, hogy megmeneküljön attól a káosztól és pusztulástól, amely általánosan jellemző a településeken, és ez lehet az egyetlen esélye arra, hogy viszonylag normális életet élhessen.

TOVÁBB →

„Az életem boldog. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én is boldog vagyok-e.” | Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja

Az írónő munkásságával az Árnyékkert kapcsán találkoztam először, akkor nagyon mély benyomást tett rám az a kifinomult, lírai stílus, amely a regényét jellemezte, ezért nagyon örültem neki, amikor megkeresett Eszter, hogy elolvasnám-e a Minek szenved, aki nem bírja című, nemrég megjelent könyvét. Most már akarva-akaratlanul elvárásokkal telve álltam neki ennek a történetnek, számomra ugyanis a második elolvasott regény a sorsdöntő abban az értelemben, hogy milyen kép alakuljon ki egy-egy író munkásságáról, illetve, hogy a továbbiakban miként viszonyulok hozzá. Elöljáróban azért mindenkit megnyugtatok, ez a regénye is megugrotta azt a bizonyos lécet, az írónőtől megszokott stílusjegyek ugyanúgy jelen vannak, és tündökölnek, csak épp teljesen másfajta közegbe építve bele, így kijelenthető: egy újabb értékes szépirodalmi regénnyel bővült a magyar irodalom.

A történet elején megismerkedünk Pető Hangával, akit a férje elviszi egy meglepetés utazásra Balira, a házassági évfordulójuk apropójából. Azt hihetnénk, hogy minden a legnagyobb rendben, ám az egyik nap egy őserdőben tett kirándulásuk alkalmával a nő anafilaxiás sokkot kap, innentől kezdve pedig megreng az a biztonságérzete, amely eddig jellemezte az életét. Egyre több tünetet produkál, mindenre allergiás lesz, nem tud a saját házában megmaradni, nem tud enni és nem tud senkivel és semmivel sem érintkezni. Mindezek elgondolkodásra késztetik, így visszatekintünk vele együtt a gyermekkorától kezdve azokra a mindennapjaira, amelyek meghatározták azt, akivé vált és vele együtt bogozzuk ki, mi is állhat ténylegesen az állapota mögött.

TOVÁBB →