Sharon Guskin: A felejtés ideje

Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.

Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében. TOVÁBB →

Thrillerek, amiket szerettem olvasni

Mondhatni gombamód szaporodnak napjainkban a thrillerek, azon belül is főként a pszicho-thriller fut nagyon, szerintem mindenki – aki kicsit is követi a könyvmegjelenéseket – tud mondani kapásból ötöt, ami mostanában jelenik meg. Talán most jutottam el oda, hogy már én is kicsit megcsömörlöttem ebben a tengernyi történetben, így már nem kapom fel minden egyes példányra a fejem, mert bizony nem mindegyik tud újat mutatni. Szerencsére a legutóbbi választásaim jónak bizonyultak, elég, ha csak visszalestek az előző bejegyzésemhez, ugyanis az abszolút csúcsot jelentette számomra a No exit. Na de mellette azért voltak még érdemleges és jól megírt thrillerek, amik a kezeim ügyébe kerültek, ebben az irományban ezekről mesélek. TOVÁBB →