A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #2 | Joe Hill:
Kulcs a zárját 1. (Locke & Key sorozat 1.)

Joe Hill több regényéhez, illetve novelláskötetéhez is volt már szerencsém, annyi már a legelső találkozás pillanatában bizonyosságot nyert számomra, hogy ő nem a finomkodás és a tündérmesék atyja, hanem a fantasy legsötétebb bugyraiban burjánzó, hátborzongató, nyers és véres történetek írója. Mindezen ismertetőjegyek tudatában különösen kíváncsi voltam rá, hogy képregény formában, vizuálisan mit képes nyújtani a közönségnek, a Locke & Key sorozat nyitányának elolvasása pedig tökéletes betekintőnek is bizonyult. Bár a könyvei közül is vannak érdemleges alkotások – a Szarvak például annak idején kifejezetten tetszett -, már most érzem, hogy minden kétséget kizáróan ez a képregény sorozat lesz számomra a munkásságának csúcsa. Nem csoda, hogy három rangos díjat is bezsebelt érte, 2020-ban pedig sorozat adaptációt is kapott.

Mit érdemes tudni a Kulcs a zárját nevet kapó sorozat alaptörténetéről? Egy horrorfilm tipikus kezdőjelenetei elevenednek meg az első oldalak képkockáin: a Locke család egy szörnyű tragédia után felmenőik ódon kastélyába költöznek Lovecraftba, ám elég hamar világossá válik, hogy az öreg ház falai nem éppen hétköznapi titkokat rejtenek magukban. Innentől kezdve pedig már le is vedli magáról a sablonosság leplét, hiszen a rejtélyes kulcsok, amikbe a szereplők belebotlanak, sötét és túlvilági dolgokat hoznak magukkal, a cselekmény igazi arculata itt is veszi kezdetét.

TOVÁBB →

A Krétaember és a párhuzamos olvasás esete

Könyvmolyságom kezdetén szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy egyszerre csak egy könyvben merüljek el, ezáltal úgy gondoltam, sokkal nagyobb hatással tud rám lenni, illetve jobban tudok koncentrálni az adott történetre. Majd megszületett a lányom, az elméletem pedig felborult, a megváltozott helyzet megváltozott olvasási szokást kívánt, így kezdtem el egyszerre több könyvet olvasni. A Kindle vonatkozásában abszolút a praktikusságot tartottam szem előtt: a képernyővilágításnak köszönhetően meghagytam éjszakai olvasásra, így legalább minimális világítás mellett a gyermekaltatás is megy, de anya sem unatkozik. Mivel egyre több papírkönyvet szerzek be, valamikor ezeknek is kellett módot találnom, amikor olvashatom őket, így a nappal az övüké lett, bár kézben tartani nem mindig volt egyszerű, hiszen Liza is ott volt mellettem, de mára már profi módon megy, vagy egyszerűen akkor veszem a kezembe, amikor alszik (micsoda könyvmoly problémák tudnak előjönni :D). Ezzel tökéletes harmónia állt be az olvasási rutinomban, szeretem is, hogy felváltva haladhatok a különböző történetekkel.

Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt. TOVÁBB →

Borzongás és rettegés Magyarországon | Veres Attila: Éjféli iskolák

Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.

Nem szeretném a történetek vonatkozásában ellőni a témákat, természetfeletti dolgokat, szerintem úgy szólnak nagyot, ha mindenki maga fedezi fel, egy-egy novella mivel foglalkozik. Ami közös bennük, hogy kivétel nélkül Magyarországon játszódnak, a rideg magyar valóságot használja fel Attila arra, hogy pikáns, furcsa, meglepő, érdekes, nem utolsó sorban pedig hátborzongató helyzeteket elevenítsen meg a lapokon. TOVÁBB →

Minden csoda három napig tart? | Emma Donoghue – A csoda

Emma Donoghue annak idején A szoba címet viselő regényével mondhatni eléggé levett a lábamról, ám további művei valahogy elkerülték az érdeklődésemet, így kissé háttérbe is szorult számomra a munkássága. Egészen mostanáig, ugyanis A csoda egyértelműen felkeltette a figyelmemet különös, misztikumot sugárzó, illetve a múlt századba visszakanyarodó alaptörténetével (na meg nem utolsó sorban azzal a különleges és csodaszép borítójával).

A 19. század Írországába kalauzol bennünket az írónő, de annak is egy eldugottabb lápvidékére, melyet még nem érintett meg a modernizálás szele és ahol meglehetősen egyszerű életet folytatnak az itt lakó emberek. Életük és mindennapjaik alakulásában a katolikus vallásnak, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a helyi hiedelemvilágnak kiemelkedő szerepe van. Nemsokkal a hírhedt burgonyavész után vagyunk, melynek következményeként körülbelül egymillió ember lelte halálát az országban, így a túlélők alaphangulatára a kilátástalanság és a visszafogottság nagy mértékben rányomta bélyegét. ezért is számít nagy látványosságnak és terjed a híre, hogy létezik egy 11 éves kislány, aki négy hónapja nem vesz magához táplálékot és mégis éli tovább vígan az életét, mint bármely normális, korabeli társa. Szülei mellett egy orvos is állítja, hogy a lány, Anna nem csaló, hanem egyfajta csodaként ragyog közöttük. Ezt bizonyítandó egy ápolónőt és egy apácát bíznak meg azzal, hogy két héten keresztül a nap 24 órájában figyelve rá alátámasszák, hogy valóban élelem nélkül képes élni a gyermek, vagy épp az ellenkezőjét: hogy az egész csak egy hatalmas szélhámosság. TOVÁBB →

Röviden, tömören | Josh Malerman – Ház a tó mélyén

Josh Malerman anno megmutatta nekem, hogy könyvben is lehet hátborzongató horrort alkotni, még ha nem is ér fel teljesen filmbeli társaihoz, azért elég szépen hozta a félelmetes közeget (bár meg kell hagyni, manapság már a vásznon sem igaziak a rémtörténetek, sőt!). Nagy volt hát az elvárásom új regénye, a Ház a tó mélyén kapcsán is, de sikeresen vette az akadályt és megugrotta elvárásom lécét.

A története nem egy bonyolult kiindulási alap: két tizenhét éves fiatal első randevúja helyszínéül településük ikertavait választják, melyeken kenuval szeretnének végigmenni, de rátalálnak egy harmadik tóra is, mely sokkal izgalmasabbnak és titokzatosabbnak tűnik társainál, ráadásul háborítatlan környezetben fellelhető. Nem tévednek: az elhagyatott területen egy víz alatti, hatalmas emeletes házra bukkannak, mely a csodával határos módon, a vízben lét ellenére épségben áll a mélyben. Innentől kezdve annyira megbabonázza őket, hogy egyre több időt töltenek a felfedezésével, nem törődve a miértekkel és a hogyanokkal.

Az első, ami szimpatikus volt, hogy lényegretörő: nem foglalkozik a sallangokkal, mint pl. a karakterekben való elmélyüléssel (a kis oldalszámnak köszönhetően nem is engedhetett teret nekik), hanem hipp-hopp elérkezünk a lényegi részhez, magához a házhoz. Innentől kezdve pedig még az sem lesz fontos, hogy nappal van, hiszen a világosság nem jut el a ház falain belülre, tehát tökéletes táptalajt alkot a borzongáshoz. Minden egyes merülés érdekfeszítő és izgalmas, sosem tudhatjuk, mikor mire fognak rálelni, mi rejtőzik a szobákban és mivel/kivel fognak szembetalálkozni.

Amitől ismét sikerült a kegyeimbe férkőznie, az az a taktika, amit már az előző regényében is szerettem: nincs konkétum. Tele van kételyekkel, mely utat enged a bizonytalanságnak, amelytől meginog a nyugalmunk és elkezd szárnyalni a fantáziánk. Ahogy egyre mélyebbre és egyre furcsább helyiségekbe érnek, a mintha kapja a legnagyobb szerepet: mintha lenne ott valami, mintha történt volna valami, mintha megmozdult volna, mintha a látótérben felsejlett volna valami és ez adja a feszültséget és a félelmet, nálam legalábbis nagyon bevált. A legnagyobb para pedig akkor kezdődik, amikor ez átvált valóságba és valami tényleg történik.

Ráadásul ezúttal egy kicsit elvontabb vizekre evezve az egész víz alatti ház és közegének leírásakor párhuzam fedezhető fel a ház és az első szerelem vonatkozásában. Ahogy ezek a fiatalok viszonyulnak a házhoz és ahogy folynak az események, ugyanúgy zajlik minden a való életben a szerelem terén is, figyeljétek meg. Számomra külön öröm volt, hogy meglépte az író ezt a szintet is és nem maradt meg csupán az ijesztegetés szintjén és ebből a szemszögből nézve, a végkifejlet is tökéletesen elfogadható, mert passzol a háttérhez.

Röviden, tömören ennyi, az kétségtelen, hogy erre az íróra még érdemes lesz figyelni.

Josh Malerman - Ház a tó mélyén

Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: A House at the Bottom of a Lake
Eredeti megjelenés éve: 2016
Oldalak száma: 160

Kézbe venni és megszeretni | Jessie Burton – Múzsa

Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.

Második regénye, a szintén gyönyörű borítóval rendelkező Múzsa ismét történelmi alapokra helyezi a hangsúlyt, két idősíkon: egyrészt 1967-ben vagyunk, Londonban, másrészt pedig Spanyolországban, az 1930-as években. Na de mi köze egymáshoz a két korszaknak? Látszólag csak egy festmény, de mint később kiderül, ennél jóval többről van szó.

Az 1967-es idősík főszereplője a Trinidadból származó Odelle, aki állást kap egy galériában gépírónőként. A főnöknő, Marjorie Quick a pártfogása alá vonja a lányt, akinek felkelti éreklődését, hogy az egyik hozzájuk érkező festmény, egy bizonyos Isaac Robles nevezetű spanyol festő műve mekkora hatást gyakorol az idős hölgyre. Ahogy néhány dolog kiderül a festménnyel kapcsolatban, úgy lesz egyre titokzatosabb és árnyaltabb a kép, melyet Odelle igyekszik felgöngyölíteni. Ezzel párhuzamosan a 30-as évek Spanyolországában Isaac Robles és húga történetébe érkezünk, akik egy gazdag, műkereskedő apával rendelkező családhoz kerülnek és így ismerkednek meg Olive-val, a fiatal lánnyal. Az apát lenyűgözi Robles első festménye, aki fel is karolja az ifjú tehetséget, de az eseményeket bonyolítja a spanyol polgárháború kitörése, melyben Isaac teljes mellszélességgel veszi ki részét.

TOVÁBB →