Hugh Howey – A siló IV., V.

a-silo-4Amikor A siló sorozat első 3 része volt terítéken, kifejtettem mennyire új impulzusként értek a rövid, tömör, lényegretörő, ugyanakkor komplex és teljes értékű történetek, melyeket a rejtélyes körülmények között jelen lévő siló életéből Hugh Howey tárt elénk. Akkor fájó szívvel és egy nagy adag kiváncsisággal szakítottam félbe a megkezdett szériát, de szerencsére nem váratott sokat magára az utolsó 2 rész felbukkanása, melyekben tovább bonyolódik az eddig megismert földalatti világ tagjainak élete. Persze, mint arról a könyv legvégén az író saját magával lefolytatott interjújában megtudjuk, a silók világa korántsem ér itt, ennek a sorozatnak a keretein belül véget – „Hogy a tíz kedvenc kungfufilmem egyikéből idézzek: Minden vég új kezdet. Sok történet vár még elmesélésre.” Na de egyelőre ne ugorjunk még ennyire előre, először is nézzük meg, ezúttal mit kapunk a hangyányival hosszabb, de ugyanazt a sémát és stílust követő újabb részekben.

Amennyiben nem olvastad még az előző részeket, úgy kérlek olvasgasd inkább az első hármassal kapcsolatos bejegyzésemet, mert nem tudom garantálni a teljes spoilermentességet. :)

Az elődeihez képest érzékelhető egyfajta változás, de semmiképp sem negatív értelemben, itt ugyanis már több nézőpontból (összesen 3) követhetjük végig az eseményeket, köztük meglepően precíz váltogatással.

TOVÁBB →

Joe Hill – A szív alakú doboz

aszivalakudoboz2Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.

Ha a horror műfaj nem lenne elég hátborzongató, maga a főszereplő is rátesz pluszban még egy lapáttal; egy általános, hétköznapi karakter helyett egy idősödő death-metal rocksztárt kapunk Judas Coyne személyében, aki bizarr dolgokat gyűjt, amolyan ízig-vérig rocksztárhoz méltóan. Megtalálható nála példának okáért egy akasztófa kötele, egy boszorkánytól származó iromány, egy kazetta, rajta egy sokkoló videóval, valamint új szerzeményként már egy régi öltöny is, melyet egy internetes árverésen kaparintott meg magának egy állítólagos kísértettel együtt, mindezt egy szív alakú dobozba csomagolva. Az állítólagos különös tárgyakkal ellentétben ezúttal azonban tényleg azt kapja, amit rendelt és egy öregember kezdi el kísérteni a már egy-két dolgot megélt zenészünket, felforgatva mindennapjait és kirángatva ezzel egyre depressziósabbá váló életéből – csakhogy ezáltal minden még rosszabbá válik, hiszen a csontos kezű kísértetünk a legkülönfélébb helyeken, egy borotvát lóbálva tűnik fel és nem úgy fest, mintha békével jönne.

TOVÁBB →

Rebecca Donovan – Visszafojtott lélegzet (Csak lélegezz! sorozat 2.)

visszafojtottlelegzetAmikor egy író megír egy közel tökéletes könyvet egy sorozat első köteteként, elég nehéz feladat lehet a következő darabnál megmutatni, hogy igenis tudja azt a színvonalat hozni, esetleg még túl is szárnyalni, melyet már egyszer megmutatott nekünk, olvasóközönségnek. Rengeteg esetben ez működik is, példának okáért egy új világrend életre keltésekor a következő részben lehet még jobban elmélyíteni azt, továbbra is fenntartva az érdeklődést és a figyelmet. Ebben az esetben, ha jól van megírva a mű, már ezzel sikereket és megelégedettséget érhet el, pláne ha még karakterfejlődést is beletesz, akkor aztán teljes az extázis és a boldogság. Valós, emberi történetek esetében már ugyanez a feladat sokkal nehezebb, hiszen nincs olyan „elterelő” közeg, mellyel ha nem is sikerül a szereplőket jól továbbformàlni, még mindig mankót jelentene. Itt kőkeményen a karaktereken áll vagy bukik minden, így ha először ellövöd a legjobb formát, szinte biztos, hogy nem fogsz a soron következőben túlteljesíteni és csupán egy hálátlan jó-jó, de minek kategóriába csöppensz az amúgy kitűnőnek megálmodott koncepciódban. Na valahogy így éreztem magam, amikor letettem Rebecca Donovan Csak lélegezz! sorozatának második kötetét, a Visszafojtott lélegzet címet kapó regényét, hiszen az első darabja, az Elakadó lélegzet 10/10 volt, annak is a legteteje. Őszintén szólva írtó kíváncsi voltam ezután a sokkoló kötet után mit tartogat még az alkotó számunkra, de ahogy balsejtelmem beigazolódott; semmi olyat, amely érdemleges maradna az első után.

TOVÁBB →

Andy Weir – A marsi

amarsiÉlhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.

Űrben itt-ott játszódó filmekbe már belebotlottam, melyek közül szerencsére nem sikerült olyat kifogni, mely abszolút nem tetszett volna. A Sunshine (2007) és a Moon (2009) abszolút kedvencnek minősülnek, de az újabban látott, horror műfaj felé kacsintgató The Last Days on Mars (2013) filmen is jól elvoltam – ráadásként még ott a klasszikusok klasszikusa, a Star Wars is, amiről immár én is elmondhatom, hogy végignéztem és amikor összeállt kerek egésszé, még elégedetten is dőltem hátra.

Regények terén amolyan hagyományos, űrbeli cselekményű művet nem fogtam még ki, legközelebb On Sai Calderon, avagy hullajelölt kerestetik könyve állt hozzá, ám Calderon, a bolygók, a csillagok és az én állásom nem sikerült a legtökéletesebbre (és még enyhén fejeztem ki magam), de ez semmiképpen sem a közegnek volt köszönhető, természetesen. A kedvemet nem is vette el attól, hogy egy újabb, ezúttal színtiszta sci-fit lapozzak fel. Andy Weir A marsi alkotásában egy, a Marson ragadt asztronauta küzdelmét követhettem végig, szinte filmbe illő módon – ha már itt tartunk, gondolom senkit sem lepett meg, hogy hamarosan már el is kezdik vászonra vinni -, mely már a kezdeti őszinte megnyilvánulásával – „Rábasztam” – belopta magát a szívembe.

TOVÁBB →