Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik olyan, embert próbáló hivatást választanak maguknak, amit a nagy átlag (velük együtt pedig én is) egyszerűen képtelen lenne elvégezni. Sokszor bele sem gondol az ember, hogy egy működő társadalomhoz mennyi apróságnak tűnő, ugyanakkor mégis jelentőségteljes folyamat szükséges. A Takarítás a holtak otthonában egy extrém takarító emlékirata és gondolatfolyama az általa elvégzett munkákról, az egyes lakásokban, házakban tapasztaltakról, mely elsőre (talán másodjára is) elég ijesztően hangzik, holott meglepően érdekes és figyelemre méltó, egyfajta kifordított társadalomrajzba nyerhetünk betekintést az elhagyatottá váló lakóhelyiségek falai között, és egy olyan ember munkájába, aki hihetetlen alázattal végzi el az előtte álló feladatokat, legyen az bármilyen nehéz vagy gyomorforgató is. Lenne mit tanulnunk tőle.

„A vegyeshulladék-gyűjtő a brikettekről lehámozott csomagolópapírral, valamint pár tucat kórházi gyógyszeres tasakkal volt tele. Fotóalbumokból, képkeretekből kipiszkált fényképek sarkai bökdösték a szemeteszsákot éles fűrészfogakként, mintha átlyukasztva ki akarnának szökni belőle. Alighanem mind ő maga dobta ki a halála előtt. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy az a számtalan sóhajjal és csalódással teli történet, amelyet életében nem tudott elmondani, mind itt van, ebbe az egyetlen kis zsákba töltve.”

Az extrém takarító, nevéből is adódóan, olyan helyszíneket tesz rendbe, amelyek nem mindennapi, és általában tragédiával végződő események áldozatává vált, legyen az bűntényből adódó, vagy egy magányosan tengődő ember általi, aki úgy gondolja, nincs már helye az élők sorában. Ráadásul utóbbi esetben nem egyszer hónapok telnek el, mire valakinek feltűnik a halál minden mással összetéveszthetetlen szaga. A dél-koreai szerző, Kim Van könyvében lakásról-lakásra kalauzol bennünket, miközben nagy szakértelemmel mesél az előtte álló kihívásokról, a fizikai munka mellett az emberi lélek rögös útvesztőiről, illetve a halállal való kapcsolatáról is – hiszen ebben a munkában ez sajnos megkerülhetetlen.

„Olyat már láttam más helyszíneken, hogy valaki eltakarította a szénbrikettek csomagolását, mielőtt kioltotta volna az életét, de amit itt láttam, az már tényleg túlment mindenen. Ezek szerint először meggyújtotta a szenet, hogy véget vessen az életének, majd a lakást elborító füst közepette szép sorban elintézte még a hátramaradt teendőket? Mégis mi vezette mindeközben? Hát van, aki még a saját halálának küszöbén is rendületlenül a társadalmi előírásokhoz tartja magát? Milyen szigorú erkölcsi norma vagy vallásos parancsolat lehet az, amely még a halála előtt álló embert is ilyen kíméletlenül kötelez?”

Nem gondoltam volna, hogy ennyire gondosan felépített, komplex ismertetést kapok majd. Azt sejtettem, hogy nem a bomlás különböző fázisainak részletezéseiről fogok olvasni, ami fogadja őt, de az meglepett, hogy mennyi társadalmi vonatkozás lapul egy-egy haláleset mögött, a maradványok lenyomatai alapján. Mesél például az elmagányosodásról, az adósságok felhalmozásának veszélyeiről és hatásairól, ami Dél-Koreában sajnos elég gyakori jelenségnek számít.

„Többnyire a szegények halnak meg egyedül. Továbbá úgy tűnik, hogy aki elszegényedik, az el is magányosodik. Mintha a szegénység és a magány, mint két régi jó barát, vállvetve zarándokolna körbe a világban.”

Ami nagyon megérintett, hogy mekkora tisztelettel jár el minden egyes esetben, és nem úgy tekint egy-egy előtte álló megbízásra, mint egy újabb problémára, vagy kipipálandó tételre, a távol-keletiektől ebben is van mit tanulnunk, abban biztos vagyok. Ugyanakkor nem is idealizálja ezt a munkát, nem próbálja ámítani az olvasót azzal, hogy lelkileg el tudja határolni magát a látottaktól, így válik az egész teljesen hitelessé.

„Vajon a vég nélkül ismétlődő napokból összeálló életem végső célja sem más, mint hogy eltakarítsam ezt a szemetet?
Egymást érik a kérdések. Nincsen válasz, és nincsen, aki választ adhatna. A fal felé végzett meditáció kérdései alighanem már csak ilyenek. Minden kérdés egyre újabb kérdéseket hoz magával. Olyan ez a világ, mint egy fergeteges ünnepi parti, ahol a régi kérdések új, addig nem ismert kérdésekkel találkoznak, majd miután kölcsönösen üdvözlik egymást, pohárköszöntőt mondva koccintanak.”

A szerkesztésre ugyan ráfért volna még egy kis pofozgatás, hogy a szövegből kiemelt sorok ne csupán mindenfajta formázás nélkül kerüljenek külön oldalra, ha már figyelemfelkeltő szándékkal lett megismételve (lehet, hogy eredeti nyelven elbírja ezt a fajta puritánságot, de magyar szövegkörnyezetben elég megúszós benyomást kelt), de ez legyen a „legnagyobb” kritika a könyvet illetően.

Az egyik legkülönlegesebb és legmegrendítőbb olvasmányom az évben, ez már biztos, ráadásul jócskán bővítette az ismereteimet a témát illetően, így ismét tájékozottabb és több lettem, mint az olvasása előtt.

„- Tudja, különleges a foglalkozása.
– Olyan munkának tűnik, amit nem tudna akárki elvégezni.
– Tiszteletre méltó, nemes hivatás, ugyebár.

Egyre ilyen és ehhez hasonló magyarázatokat kapok. Vajon ha elégszer hallok ilyesmit, akkor egy idő után a végtelenül hétköznapi személyem különlegessé, a munkám pedig mesebelivé válik majd? Ugyan már. Valahányszor ebbe a csábító tévképzetbe merülnék, az darabjaira törik abban a szent pillanatban, amint belépek egy magányosan elhalálozott ember lakásába.”

Köszönöm a Kiadónak, hogy elolvashattam a regényt!

★★★★★