A nyár folyamán bepillanthattam a könyvmolyok imádott témakörébe, a könyvesboltok falai mögé A könyvesbolttal, és mivel roppant mód élveztem ez a „hazai” terepet – történetet a könyvek iránti szenvedélyről -, így a Szeretni annyi, mint tökéletes folytatásnak bizonyult ahhoz, hogy tovább merüljek ebbe a mámorba, mielőtt elszabadítom a rettegés poklát, ha már javában tapossuk az őszt. Bár ez a mű már nem egy az egyben az irodalom szeretetére építi cselekményét, de fontos alappilléréül szolgál a könyvek mindenre kiható ereje.

– A könyvek nem oldják meg a problémáimat, Harriet.
– Nem, de perspektívát adnak a problémáidnak. Lehetővé teszik, hogy a problémáid lélegzethez jussanak.

Violet, aki nagyon fiatalon került a rácsok mögé, börtönbüntetésének végére jár, és az egyetlen dolog, ami lelket önt bele ebben az időszakban, a börtönben szervezett könyvklub.
Harriet idős szociális munkás, egykori tanárnő, a börtönbeli könyvklub vezetője.
Frank nyugdíjazott ezermester, akit alkalmaznak abban a könyvesboltban, amelynek Harriet rendszeres látogatója.
Három, elsőre egymástól független karaktert ismerhetünk meg a regény elején, akiknek több kapcsolódási pontja van egymáshoz, mint azt elsőre gondolnánk, sorsuk pedig a cselekmény folyamán forr igazán egységgé, és mindhármuk számára, tartsanak is életük különböző szakaszában, az újrakezdésre helyeződik a hangsúly.

A Szeretni annyi, mint igazi lélektani regény, és senkit ne tévesszen meg a magyar címe, a szeretet kérdéskörénél jóval mélyebb tartalommal bír. Megmutatja, hogy az emberek egyes döntéseik nyomán kialakult helyzeteikből, hogyan állnak talpra, követve a megbocsátás és az elfogadás útját, megbirkózva a bűntudat, a magány, a fájdalom vagy épp a veszteség érzésével. Fontos üzenete, hogy mindenki követhet el hibákat, a hangsúly azon van, kezdünk-e valamit vele, formálódunk-e a hatására és dolgozunk-e  a nehézségeink leküzdésén, vagy hagyjuk, hogy felemésszen és örökre a süllyesztőben ragadjunk.

„Olyan nők vagyunk, akik rendelkeznek már egy kis élettapasztalattal. Tudunk egyet, s mást.
Az érzés addig tart, amíg ki nem érek a folyosóra, és akkor aztán ott vagyok. Azt kellene mondanom, hogy ott vagyunk. És a többes szám első személy alatt nemcsak a többi nőt értem, hanem a lelkeket is, akiket magunkkal hoztunk, láthatatlanok, de lebegő kísértetekként jelen vannak. Néhányan közülük élnek, valahol Kint, jelentősen, talán örökre megváltoztatva valamitől, amit mi tettünk. Néhányan közülük halottak, szintén valami olyan miatt, amit mi tettünk. Bizonyos napokon – a csendesebb napokon, amikor senkit nem írnak fel, nem ráncigálnak vagy vonszolnak be az Akváriumba, amikor a hely nem olyan, mint egy demencia osztály a Marson, hanem olyan, mint egy nyugodt kutyákkal teli állatmenhely – szinte látom őket, az Okainkat, apró füstös tömörülések a levegőben. Bizonyos értelemben olyanok, mint az őrangyalok. Őrzik a róluk való emlékezetünket. Közöttünk lebegnek, csendesen és panaszmentesen, nem hajlandók eltűnni.
Sötétedéskor, a priccsed csendjében szinte az ízüket is érzed, mint tűz után a hamut. Erről egyáltalán nem beszélünk. De tudjuk. Ezt tudjuk egymásról.
Az Okaink reggel találkoznak velünk, éjjel pedig suttognak nekünk.”

Ebben a karakterközpontú történetben minden a szereplőkön áll, vagy bukik, így ha sikerül rájuk hangolódnod, onnantól kezdve nincs megállás, rendületlenül mész velük együtt az útjukon. Velem is ez történt, teljesen magával ragadott ennek a három embernek a sorsa, egyrészt azért, mert gyönyörűen fonódnak bele egymás életébe, látszik, hogy az írónő ebbe igazán minőségi munkát fektetett bele. Személyiségük szépen kidolgozott, egyáltalán nem egysíkúak és unalmasak, érzelmeik hitelesek, és egész lényük valódinak hat. Különösen tetszett, hogy nem szirupozza el a cselekményt, bőven akadnak benne rossz döntések és kudarcok, és ami nagyon fontos, hogy a problémák nem meseszerűen oldódnak meg, hanem egy szép folyamatnak lehetünk szemtanúi.

Monica Wood nagyon ráérzett, hogy írjon egy emberi, szívhez szóló, felesleges drámáktól mentes regényt, amelyben valóban jó elmerülni, félretéve kicsit a mindennapi rohanást.

Köszönöm a Kiadónak, hogy elolvashattam a regényt!

★★★★★