Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.
Egy szörnyű emlékeket őrző házban találjuk magunkat Malorie-val és a két gyermekével, akik a külvilág elől elzárva, elsötétített és bebiztosított ablakokkal próbálják túlélni a napokat. 4 évvel ezelőtt kezdődött az a véget nem érő rémálom, mellyel kénytelenek nap mint nap szembenézni: valami van odakint, melyet ha az ember meglát, őrült dolgokra sarkallja. Senki sem tudja honnan ered, egyszer csak feltűnt egy távoli országban, majd szépen lassan szaporodtak a halálesetek, míg a világot végül le nem győzte és át nem vette felette az uralmat. Azt is homány fedi, tulajdonképpen mivel is állnak szemben, hiszen aki meglátja megőrül és esélye sincs felfedni az igazságot, innentől kezdve egyetlen dolog érdekli csupán: megölni minden körülötte lévőt, legyen az családtag vagy barát, végül pedig saját magával is végez. A túlélők nem túl népes táborának az egyetlen védekezési módja így a sötétségbe menekülés és a csukott szemmel, vakon közlekedés lett. TOVÁBB →
Élhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.