Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik olyan, embert próbáló hivatást választanak maguknak, amit a nagy átlag (velük együtt pedig én is) egyszerűen képtelen lenne elvégezni. Sokszor bele sem gondol az ember, hogy egy működő társadalomhoz mennyi apróságnak tűnő, ugyanakkor mégis jelentőségteljes folyamat szükséges. A Takarítás a holtak otthonában egy extrém takarító emlékirata és gondolatfolyama az általa elvégzett munkákról, az egyes lakásokban, házakban tapasztaltakról, mely elsőre (talán másodjára is) elég ijesztően hangzik, holott meglepően érdekes és figyelemre méltó, egyfajta kifordított társadalomrajzba nyerhetünk betekintést az elhagyatottá váló lakóhelyiségek falai között, és egy olyan ember munkájába, aki hihetetlen alázattal végzi el az előtte álló feladatokat, legyen az bármilyen nehéz vagy gyomorforgató is. Lenne mit tanulnunk tőle.

„A vegyeshulladék-gyűjtő a brikettekről lehámozott csomagolópapírral, valamint pár tucat kórházi gyógyszeres tasakkal volt tele. Fotóalbumokból, képkeretekből kipiszkált fényképek sarkai bökdösték a szemeteszsákot éles fűrészfogakként, mintha átlyukasztva ki akarnának szökni belőle. Alighanem mind ő maga dobta ki a halála előtt. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy az a számtalan sóhajjal és csalódással teli történet, amelyet életében nem tudott elmondani, mind itt van, ebbe az egyetlen kis zsákba töltve.”