Paul Lynch: A próféta éneke

Túl egy újabb megrázó olvasmányon.

A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.

Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.

Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.

„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”

★★★★★

Minden csoda három napig tart? | Emma Donoghue – A csoda

Emma Donoghue annak idején A szoba címet viselő regényével mondhatni eléggé levett a lábamról, ám további művei valahogy elkerülték az érdeklődésemet, így kissé háttérbe is szorult számomra a munkássága. Egészen mostanáig, ugyanis A csoda egyértelműen felkeltette a figyelmemet különös, misztikumot sugárzó, illetve a múlt századba visszakanyarodó alaptörténetével (na meg nem utolsó sorban azzal a különleges és csodaszép borítójával).

A 19. század Írországába kalauzol bennünket az írónő, de annak is egy eldugottabb lápvidékére, melyet még nem érintett meg a modernizálás szele és ahol meglehetősen egyszerű életet folytatnak az itt lakó emberek. Életük és mindennapjaik alakulásában a katolikus vallásnak, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a helyi hiedelemvilágnak kiemelkedő szerepe van. Nemsokkal a hírhedt burgonyavész után vagyunk, melynek következményeként körülbelül egymillió ember lelte halálát az országban, így a túlélők alaphangulatára a kilátástalanság és a visszafogottság nagy mértékben rányomta bélyegét. ezért is számít nagy látványosságnak és terjed a híre, hogy létezik egy 11 éves kislány, aki négy hónapja nem vesz magához táplálékot és mégis éli tovább vígan az életét, mint bármely normális, korabeli társa. Szülei mellett egy orvos is állítja, hogy a lány, Anna nem csaló, hanem egyfajta csodaként ragyog közöttük. Ezt bizonyítandó egy ápolónőt és egy apácát bíznak meg azzal, hogy két héten keresztül a nap 24 órájában figyelve rá alátámasszák, hogy valóban élelem nélkül képes élni a gyermek, vagy épp az ellenkezőjét: hogy az egész csak egy hatalmas szélhámosság. TOVÁBB →