Amikor egy könyvet illetően több helyről is azt hallod, hogy nagy eséllyel fog az egyik kedvenced nyomdokaiba lépni, netalántán túlszárnyalni, na akkor lép életbe az a nagyon erős késztetés, hogy bizony el KELL olvasni a művet. Ilyenkor viszont megvan annak a veszélye, hogy túl nagyra teszed a mércét és meglesznek a saját elvárásaid, akarva-akaratlanul is párhuzamot keresve a két alkotás között, de a végén óriásit csalódhatsz benne – vagy természetesen fennáll annak a lehetősége is, hogy elismerően bólogatsz; igen, ez valóban így lehet!

Ehhez kapcsolódóan friss olvasmányom, Laini Taylor – Füst és Csont leánya című regénye pontosan ebbe a kategóriába esett. Nem egy helyen kaptam el egy-egy megjegyzést, hogy igenis ez lesz az új Harry Potter, mindenki oda meg vissza imádja, ezért értelemszerűen feléledt bennem a kíváncsiság, vajon tényleg van-e alapja ennek a feltevésnek.  Hát nem volt.

A történet egy 17 éves lány, Karou mindennapjaiba enged eleinte bepillantást, aki feltűnően kék hajával, tetoválásaival és rajztehetségével tűnik ki a tömegből. Kezdetben szokásos tinisztorit kapunk sablonos barátnő trécseléssel, felbukkanó nemkívánatos expasival – aki nem tudja elviselni, hogy kapcsolatuknak immár végeszakadt -, sulival és fiatalkori problémákkal.

Ahogy halad előre az esemény, úgy tudunk meg róla egyre több rejtélyes és furcsa dolgot, példának okáért azt, hogy a gazdag fantáziavilágának, amelyet papírra vet mindenki szórakoztatására mindenféle különös és mixelt mitológikus szereplőkkel, mint Kénkő és Issa nem is annyira kitaláció, hanem a kőkemény valóság és amikor „küldetésekre” kell mennie mindig hozzájuk tér be portálokon keresztül, melyek ártalmatlan ajtóknak látszanak csupán. A küldetések alkalmával a világ legkülönbözőbb pontjain lyukad ki, hogy különféle kereskedőktől fogakat zsebeljen be Kénkőnek. Igen, fogakat… és ha azt hiszed hamar lehull a lepel ennek az okáról, hát alaposan tévedsz. :) Mindezekért cserébe pedig kívánságokat kap, melyet legtöbb esetben csacsiságokra használ fel.

Amit még fontos tudni, hogy a regény fő helyszíne Prága – nem éppen egy szokványos hely, amely könyvekben fel szokott bukanni, de a mű stílusához tökéletesen illik, nem is értem, miért nem használják fel sűrűbben. Ha emlékeim nem csalnak – bár csak úgymond átutazóban nyertem bepillantást a városba – egészen gyönyörű és egyedi épületekkel tarkított, melyek szépsége a regényben is kap bőven leírást (amikor persze ott vagyunk helyszínileg).

„Prága utcái olyan fantáziát képeztek, amelyet alig érintett meg a huszonegyedik század – vagy akár a huszadik, esetleg a tizenkilencedik. Alkimisták és álmodozók városa volt, középkori macskakövein gólemek, misztikusok, hódító hadseregek jártak egykor. Magas házak ragyogtak aranyvessző és kárminvörös és tojáshéjkék színekben, rokokó gipszcsipkékkel díszítve, egyforma, piros tetők alatt. Barokk kupolák antik reze zöldellt lágyan, és gótikus tűtornyok nyúltak az égbe, hogy felnyársalják a bukott angyalokat.”

A viszonylag nyugodtabb környezetet szépen fokozatosan megtörik a felbukkanó angyalok, akik kézlenyomatokat égetnek Kénkőék portáljainak ajtajaira alattomos terv által vezérelve. Akiva, aki egyike az angyaloknak találkozik Karouval, majd innentől kezdődik úgymond a második része a regénynek, amely mintha egy teljesen más világba kalauzolna el. Elrugaszkodunk az emberi világtól és egy olyan mitologikus mindenségbe vetnek bele bennünket (pontosabban Akiva felbukkanása okán csöppenünk bele), hogy csak kapkodjuk a fejünket a terjedelmességének felfogására és megértésére.

Amikor elkezdtem olvasni eléggé karakteridegen volt számomra mindenki, körülbelül olyan hatást váltott ki, mintha egy manga film kellős közepébe kerültem volna – ez a stílus ugyanis nem áll túlságosan közel hozzám. A leírások, a cselekedetek, a szereplők mind-mind hozzásegítettek ennek elképzeléséhez, ám amikor Akiva által feltárul Kénkőék és az ő világuk, nyomban eltűnik ez a manga benyomás, elnyeli a kámfor, mintha nem is létezett volna és betódul képzelőerőnkbe a mitológia, ahol is rendkívülibbnél rendkívülibb lényekről olvashatunk és megérthetünk minden miértet és hogyant (majdnem). Erős ugrás volt ez számomra, de ez még a lenyelhető és megszokható kategória volt. Az már kevésbé, hogy Akivával együtt jött a mindent és mindenkit elsöprő szerelem is, mely olyannyira fellángolt közöttük, melyet nem sűrűn olvas az ember – ennek mondjuk meglesz a magyarázata, de az a pár oldal nyálóceán szintén elvált a regény többi részétől tovább darabolva a stíluskupacát.

Ami viszont a leginkább zavart, az az időbeli szisztéma nélküli, teljesen random és összevissza ugrálgatások múlt, jelen és jövő között. Persze, néhány dolog megértéséhez kétség kívül kellett a vissza-visszaemlékezés és elmesélés, de amikor feleslegesen, szinte poént lelőve utal előre is többször is – utána ráadásul visszamegyünk a normális kerékvágáshoz, mintha mi sem történt volna, majd azon túl a múlt és jelen között ingázunk folyamatosan, na az már zavaró tud lenni. Így ahelyett, hogy elérné a kívánt kíváncsiság érzését, inkább a zagyvaság felé ingott nálam.

Az irományom elején említett Harry Potterhez hasonlítás pedig teljességgel alaptalan számomra. Ott a helyszínek, a szereplők, a világ brilliáns alapossággal volt kidolgozva, melyet itt nem tapasztaltam meg. Oké, hogy Prágát szépen bemutatjuk, meg a portálokkal és a mitologikus világgal is megpróbálkozunk, de azok meg sem közelítik azt a szintet, van még ahhoz hova fejlődni. Eleinte attól féltem hasonló lesz a témája is, de azért szerencsére nem így lett.

Húha, úgy érzem kicsit hosszúra sikerült ereszteni ezt a bejegyzést, de persze bőven lehetne róla még továbbiakat is írni annak ellenére, hogy nem voltam maradéktalanul megelégedve vele. De mentségére szóljon, hogy legalább gyorsan lehetett haladni vele, a szokásos százaléknézegetés itt most nem abból állt, hogy mikor jutok túl a felén (valahogy minden könyvnél ezt szoktam szorgalmasan lesni, ne kérdezzétek :)), hanem hogy váó, már ennyinél tartok?! Egy szó, mint száz, különös könyvre sikeredett, annyi szent, de számomra nem több egy átlagos és felejthető olvasmánynál, a többi részét – mert hogyne lenne majd neki! – nem fogom tűkön ülve várni.