Amikor emberi kapcsolatokról szóló regényeket olvasunk, a legnagyobb hányadukban női karakterek által kerülnek bemutatásra – elég csak a romantikus könyvek példáinál maradnunk -, hol intenzívebb érzelmek, hol kissé tárgyilagosabb formák által, műfajtól függő relevanciával (jobb esetben). Gondolom, nem kell senkinek bemutatni milyen jegyek ismeretesek ezen a téren, emiatt azonban meg is van a hátulütőjük: nehéz már valami forradalmian újat hozni, legfeljebb az írói stílus és a közeg az, amivel játszani lehet és egyedivé teheti, hiszen a karakterek lélekvilágát majdhogynem kívülről fújjuk már.
Grecsó Krisztián Megyek utánad című szerzeményében azonban férfi szereplőt, egy bizonyos Daru névre hallgató egyént találunk az elmesélő szerepében, melyben az ő szerelmeinek rögös útvesztőjébe nyerhetünk bepillantást.
Daru az Alföldön nevelkedett falusi környezetben, melynek minden jellegzetessége és velejárója visszaköszön a műben, amolyan igazi retro feelinget kölcsönözve neki. A szerelem már ezen a helyen bekopogtat a fiú ajtajában, még ha eleinte nem is realizálja, innentől kezdve pedig úton-útfélen lányokkal, később pedig nőkkel hozza össze a sors, akik valamilyen mértékben befolyással lesznek életéveire, személyiségére. Az út nem lesz olyan egyszerű, ahogy sok idilli, romantikus sztoriban olvastuk: karakterünknek sok mindent kell megtanulnia és átélnie, hogy a múltjába visszatekintve levonja a megfelelő következtetéseket, mit csinált helyesen és mi az, amit másképp kellett volna tennie. Legalábbis az alapkoncepció ezt várta volna az olvasmánytól, az már más kérdés, az író hozta-e ezt a „megkövetelt” formulát.
Amikor nekikezdtem az olvasásának, igazi emlékekben elmerengős, múltat felelevenítős hangulat fogadott, ahogy a lassan tinédzserré váló fiú megtapasztalja, hogy állandó lány játszópajtása hogyan érik mellette fiatal nővé, mialatt benne még mindig tombol a gyermek és nem érti, miért nincs már kedve játszani vele.
„Daru felpattant, Balázs is felpattant, mindketten egyszerre, futni akartak a lány után, azzal a férfias öntudattal, hogy ők a kiválasztottak. Erőből ugrottak. Daru új szót tanult az óvónőtől. Összefejelés. Egészen szerencsétlen helyen, a szemöldöküknél. Hosszan vérzett, nem lehetett elállítani. Daru azt várta, hitte, Lili nagyon szomorú lesz, majd vigasztalja őt, de a lány fényes tekintettel, szinte vidáman, kihívóan nézte őket, ahogy vérzett a fejük. Mintha mosolygott volna. Úgy járkált ott, akárha szándékosan csinálta volna, és még a vérzés is miatta lenne. Ekkor jutott először eszébe. Hogy Lili más anyagból van. Lány.”
Valahogy ez a rész annyira hatalmába kerített, hogy rögvest elkezdtem falni a könyvet, mondván ez biztos valami csoda alkotás lesz, ilyen realisztikus, de ugyanakkor gyönyörű ábrázolásban, felelevenítve életútját végigkísérő szerelmeit. A következő leányzó köré épülő rész is nagyjából hozta ezt a szintet, de ahogy haladtam egyre beljebb Daru életének sűrűjébe, úgy veszítettem el hitemet a történet iránt, melyet sokáig nem akartam beismerni magamnak, hiszen egy ilyen erős kezdés után egyszerűen nem létezett, hogy ennyire leülepedjen az egész és elkezdjen „ragacsossá”, nehézkessé válni. Pedig sajnos megtörtént, és azt kell, hogy mondjam, ahol az elején a csoda még pozitív töltettel jelent meg, de a végére eljutottam a legnegatívabb színezetéig: csoda, hogy egyáltalán végigolvastam.
Ha az emberi viszonyokról szóló, férfiak szemszögéből elmesélt történetek ilyenek lennének, mint amit ebben a műben tapasztaltam, akkor köszönöm szépen inkább maradnék a másik oldalnál. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok az a feminista jellem és semmi bajom a férfi írókkal, vagy szereplőkkel, – sőt! – de ebben a könyvben valahogy, valamilyen szerencsétlen körülmények közepette úgy hat, a nők lesznek a hunyók a kapcsolatok elhalásában. Daru csak sodródik, megy utánuk, letér a párkapcsolat helyes útjáról, de sosem ő irányít és ennek meg is lesz a böjtje; a vége felé már úgy éreztem teljesen kihullt a talaj a lába alól. Utolsó mentsvárként a végén már próbálja szépíteni a dolgot, mondván az emlékek idővel megszépülnek, ám így, hogy a mű folyamán egyetlen pozitív dolgot nem tud felhozni a románcokat illetően – ha esetleg mégis felüti fejét, észbe kap és elintézi 2 mondatban, majd utána oldalakon keresztül boncolgatja a hibákat – de azért a végén elvárja, hogy sajnáljuk szegény Darut, a rossz lépései, illetve azok hiányának ellenére is. Tény, hogy nem sikerült mindig jól választania, ez a folyamatos rossz pedig így nagyon rányomja a bélyegét az egészre.
Önfeledtség és vidámság még talán az elején érzékelhető, a gyermek énjében, de onnantól mintha elvágták volna és a szomorúság kezdi átvenni a helyét, melyet még rosszabb dolog, a kilátástalanság és reménytelenség vált fel és rögzül.
„Himbálództak a fürtös, fehér virágok, és jött a mézes, csiklandós illat. Lili nevetett, Daru is nevetett. Ha tudták volna, mi az a piknik, és mi a szerelem, talán nem lettek volna ilyen boldogok. Akkor szomorúak lettek volna. Hogy soha többé nem lesz ilyen. De így, hogy nem tudták, és nem is gondoltak rá, hogy lehet-e még ilyen, így boldogok voltak.”
Az egy lány – egy fejezet séma ötletes dolog volt, valamint a köztük lévő átkötések is rendben voltak, de a nagy befejezésnek és csúcspontnak szánt utolsó felvonás számomra a halállal volt egyenértékű. Ebben a részben mazsolázik az idős Daru a szülőföldjére visszatérve az emlékekből, tehát egyfajta összefoglalót kaphatunk az eddig olvasottakból, viszont olyan összevisszaság és káosz uralkodik a mondanivalója és nagy tanulságlevonásai között, hogy ember legyen a talpán, aki kibogarássza egy idő után, hogy tulajdonképpen most mire is gondolt a költő.
Próbáltam nagyon szeretni a könyvet, az elején még ment is, de utána olyan szintű pálfordulás következett be, hogy szenvedéssé formálta az egész folyamatot és alig vártam, hogy ebből a mély, önsajnálkozó és kiúttalan mocsárból valahogy kikecmeregjünk Daruval együtt, de egyikünknek sem sikerült igazán.
