A ’80-as évek mindenről szólt, csak éppen a visszafogottságról nem, már ami az öltözködést és a zenét illeti. Tomboltak a popslágerek az egyik oldalon, üvöltött a rock és a punk a másikon, mindkét nem előnyben részesítette a hosszú hajat – azon belül is az oroszlányhatású, feltuningolt változatot – és minél több színt, kiegészítőt aggattak magukra a fiatalok minél elnagyoltabb formákkal, annál divatosabbnak számított.
De amennyire felkapott, pörgős volt mindez, maguk a hétköznapok, az emberek élete egy sokkal nyugodtabb, kiszámíthatóbb, már-már egyhelyben toporgó benyomást keltett, ahol az emberek az életüket még valóban élték és nem sodródtak vele együtt, illetve nem nyomta rá bélyegét a technika a napjaikra.
Ebbe az időszakba, pontosabban 1986-ba kalauzol bennünket Rainbow Rowell az Eleanor és Park című regényében és bár nem a korszak sajátosságai kerülnek a mű középpontjába, háttérként elő-előkacsingatva kiváló alapot biztosít a két fiatal történetének.
Az iskolabusz hierarchiájának köszönhetően minden tanuló számára adott, melyik ülésen, a jármű melyik végében a helye, ennek megfelelően pedig milyen státuszt tölt be az iskolában: a menőnek számító fiatalok pl. hátul, az alsósok elől kapnak helyet. Park a vége tájékán, de mégis kissé elszigetelődve birtokol két ülést, ám amikor új tanuló érkezik a buszra Eleanor személyében, felborul az ülései feletti egyeduralma. A lány rikító vörös hajával, teltebb testalkatával, megannyi kiegészítőjével a hajában és a csuklóján, valamint furcsábbnál furcsább ruhakölteményével egy szempillantás alatt a csúfolódások célpontjává válik és a fiú megmagyarázhatatlan okból kifolyólag enged elveiből és szinte odaparancsolja maga mellé. Kezdetben minden utazásuk hallgatással telik, de a fiú képregényeinek és zenéinek köszönhetően beszédbe elegyednek egymással több-kevesebb sikerrel, majd szépen lassan elkezdik jobban megismerni egymást.
Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek a múlt valamelyik állomására kalauzolják vissza olvasóikat. Bár ez az időszak számomra abból a szempontból, hogy a ’90-es évek gyermeke vagyok kimaradt, mégis élvezetes olvasni mennyire más volt a világ – még akkor is, ha éppen a Föld egy másik részén játszódik. Ott volt például az akkori nagy sláger, a walkman a megannyi másolt kazettával, mely Eleanor számára is annyira féltett kincs volt, hogy nem merte egész este hallgatni a zeneszámokat, nehogy kifogyjon az elem. Az egész könyv átitatott a ’80-as évekkel, annak is egy hétköznapi, lassúbb ágával, tehát nem egy eseménydús mű. Szóval aki pörgős regényre számít, annak nagyon gyorsan alkalmazkodnia kell ehhez a stílushoz, mert enélkül úgy fogja érezni, mintha nemerre sem mozdulnánk.
A sztori hangsúlya az érzelmeken és az egymásra találáson van; ahogy két, teljesen más közegből származó fiatal megéli az első szerelmet. Páratlanul varázslatos alkotás, a finomkodó, mégis mindent jelentő kinyilatkoztatásaival teljesen magával ragad, ám semmiképpen sem érezzük az egészet rózsaszín vattacukorral bevont, csöpögős romantikának, mivel sötét felhők gyülekeznek folyamatosan a két tinédzser feje fölött Eleanor családja miatt.
Bár ifjúsági regény, a felnőtteknek már csupán a nosztalgiázás végett érdemes elolvasnia, ráadásul nemtől függetlenül. Tényleg nem tudom olvastam-e már ennél gyönyörűbb, szívhezszólóbb, ugyanakkor szívszaggatóbb könyvet, mint amilyen az Eleanor és Park. Sokkal több ilyen kellene a könyvesboltok, illetve az otthonok polcaira.
