Friss emlékekkel vágtam bele a Második Magyar Köztársaság folytatásába, felbuzdulva az első rész pozitív élményén, Kondor Vilmosban pedig ezúttal sem csalódtam. Újabb érdekes bonyodalommal, humorral kellően megfűszerezve, izgalmas történelmi csemegékkel, ám töretlen minőséggel szolgáltatta részemre a második részt, Az első budapesti olimpiát.

Egy újabb fondorlatos történelmi csavarnak köszönhetően Magyarország ad helyet az ötkarikás játékoknak, igazi turistaparadicsommá változtatva és felpezsdítve ezzel a fővárost. Nyomozásban ezúttal sincs hiány, a magyar úszócsapat nagy reménysége a versenyszáma során a rajtkőről a vízbe ugorva, rá pár másodperccel holtan süllyed a medence aljára. A rejtélyes eset megoldása Nemes Albert feladata lesz, egy érdekes új társ segítségével, aki vidékről került Pestre, és akitől nem idegen az erőszak alkalmazása célja elérése érdekében. Ráadásul a fentről való nyomás ismét ott lebeg szereplőink felett, emiatt is lesz fontos, hogy minél előbb végére járjanak az igazságnak.

Bár a regény középpontjában a krimi szál áll, érdemes megfigyelni a körülötte lévő, apró-cseprőnek, mellékesnek, netán tölteléknek gondolt dolgokat, mert azok adják az egész sava-borsát. Jelen esetben az olimpia, mint esemény szolgál kiindulópontként, amellyel kapcsolatban egy kicsit beleláthatunk a működésébe is: a kommentátorok világába, a sportolók életébe, sorsába, és nem utolsó sorban az olimpiai faluba is, ami itt ráadásul egy egyedi építészeti stílusban épült kuriózum, ami engem személy szerint teljesen lenyűgözött, még ha csupán néhány bekezdést szánt is neki az író. De ide sorolhatnám a csempészek felbukkanását is, illetve olyan, kevésbé ismert történelmi személyeket is, akik felbukkannak a regényfolyamban, ezzel is színesítve a cselekményt.

A leírások továbbra is nagyon jól működnek: a pesti utcákon keresztüli bolyongások, bár papíron olvassuk, mintha mi magunk is jelen lennénk; a forró nyári napok maszlagos, nyúzott mivolta érzékletesen elevenedik meg a sorok között. Az első részhez képest arányában több ilyen „látképpel” találkozhatunk, mindez pedig remek alaphangulatot kölcsönöz az egész történetnek.

A szerkesztőségben még akkor is káosz uralkodott, amikor csak az ügyeletes kókadt a telefon mellett, most viszont teljes volt a zűrzavar. Telefonok csapódtak (“A magáéba, csókolom, a magáéba!”), ceruzahegyek törtek (“A kurva életbe, még ez is?”), szerkesztők dolgoztak (“Ezt a két mondatot miért, szinte minden igaz, amit leírtam!”), kávésbögrék borultak fel (“A kurva életbe, még ez is?”), klipszek akadtak bele telefonkagylókba (“Nem látta valaki a vörösbogaras klipszemet?”), életlen fotók kerültek elő a laborból (“A keresőben minden tiszta volt és éles, és csak egy kicsit léptem oldalra!”) és szent esküvel fogadott ígéretekre kerültek örökéletre szóló becsületpecsétek (“A Kurírban megbízhat, nekünk a bizalmas forrás maga az élet forrása, soha nem szennyeznénk be!”).

A karakterek változatlanul szerethetőek, otthonossá teszik a sorozatot: olyan emberek, akiket ha újra meglátsz a soron következő mondatban, régi ismerősként üdvözlöd, az újakhoz pedig érdeklődéssel viszonyulsz, mert tudod, hogy olyan személy lesz, aki biztosan megragad az emlékeidben. Magyar Tivadar, Nemes mostani társa is ilyen emlékezetes, többrétű karakter, érdekes volt tanúja lenni annak, hogy csiszolódnak össze, előtörténete nyomán hogyan formálódik, alakul jelleme és megítélése a történet során.

Ez a sorozat azért is nagyszerű, mert az egyes részei önmagukban is megállják a helyüket, nem kapcsolódnak olyan szorosan össze, hogy az időközi belépés problémát jelentene, de az garantált, hogy ha egyet elolvasol, a többire is kíváncsi leszel.

Jelenleg a harmadik rész van készülőben, a második kötet elolvasása után már úgy érzem, a végtelenségig tudnám követni szereplőink sorsát, illetve ezt az alternatív történetfolyamot, reméljük az író is úgy gondolja, hogy Nemes Alberttel érdemes lesz továbbra is foglalkozni a későbbiekben.

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

5/5