Mostanra már elértem oda, hogy úgy veszek a kezembe egy-egy távol-keleti történetet, mintha hazaérkeznék: teljesen lenyűgöz a társadalmi és gondolkodásbeli különbség, az ebből eredő történetvezetési stílus, illetve maguk az elmesélt történetek. Tulajdonképpen élhetnék az elfogult jelzővel is, de úgy érzem, ahhoz még van mit megismernem, így folytatom a barangolást, ezúttal a kínai-amerikai szerző, Weike Wang első debütáló regényéhez, a Kémiához volt szerencsém, ami nemrég jelent meg hazánkban is a Troubadour Books jóvoltából.

„Minden komédia házassággal ér véget. Minden tragédia halállal. De mi van a kettő között?”

Főszereplőnk élete első ránézésre pozitív irányba halad: munkáját a kémia iránti szenvedély hajtja, barátja pedig nekiszegezi a nagy kérdést, szeretne-e hozzámenni feleségül. De mi van, ha a tudomány iránti szenvedély ellenére évek óta kudarcba fulladt kísérleteket tud csak felmutatni, mellyel nem jut előrébb karrierje szempontjából, és ezt ráadásul a szülei sem tudják elfogadni? A házassági ajánlat is elsőre nagyon szépnek és rózsaszínnek hathat, de mi a helyzet akkor, ha a másik fél nem érzi úgy, hogy itt lenne az ideje? Elbeszélőnk rögös utak mentén vezet be bennünket életének kételyekkel teli állomásaiba, miközben keresi a helyét ebben az elvárásokkal tűzdelt világban.

 „A kísérletek kilencven százaléka kudarcot vall. Ez tény. Minden tudós bizonyíthatja. Idővel mégis eltűnődik az ember, hogy ez a magas kudarcráta nem miatta van-e. A vegyszerek hibája nem lehet, gondolja. Azoknak nincs lelkük.”

„Az optimista félig tele poharat lát. A pesszimista félig üreset. A vegyész egy teljesen tele poharat lát, félig folyékony, félig gáz-halmazállapotú anyaggal, és feltehetően mindkettő mérgező.”

A két részre tagolt, naplószerű gondolatokban múlt és jelen váltakozik, körvonalazva előttünk a lány életének szereplőit, velük megélt mozzanatait és azok rá gyakorolt hatásait, beleszőve az ezekkel kapcsolatos kétségeit, problémáit. Megismerhetjük a családi háttért, amelybe beleszületett, az anyai ágon a kínai származás és hagyományok általi neveltetést, míg az apai ágon a szigor által gyakorolt nyomás negatív hozadékait. Emellett a tudomány árnyoldalaira is kitér, a tökéletesnek elképzelt tervek, és a kiábrándító valóság megmutatásával. Teszi mindezt fanyar humorral, néha nyers stílussal, melyet személy szerint imádtam. Remekül érzékelteti végig, hogy az élet nem csak rózsaszín felhőből áll, és nem minden arany, ami fénylik.

Nagyszerűen építi fel a regényt az írónő: ahogy haladunk előre, a lány bizonytalanságainak mögöttes okai is feltárulnak előttünk, és az elsőre furcsának ható döntéseire is megkapjuk az okokat és miérteket, így a mindennapjainak végigkísérése közben komplex képet kapunk személyiségéről. Szinte együtt éljük meg vele kudarcait, örömteli pillanatait, miközben végig reménykedünk, sikerüljön olyanná válnia, aki tudja, mit szeretne, sőt, a bensőségesebb, őszinte gondolataiba való beavatás következtében az utolsó oldalak után szinte már-már barátként engedjük útjára.

„Legyőzhetetlennek éreztem magam, amikor összetörtem azokat a főzőpoharakat. De aztán még rosszabbul éreztem magam tőle. Nem volt szép, hogy azok a főzőpoharak szenvedtek miattam.
Érzelmeket tulajdonítani élettelen tárgyaknak feltehetően az egykeség tünete. Amikor a szülők veszekednek, ki mással beszélhetne az a gyerek, mint a falakkal, a korlátokkal és a tárgyakkal?”

Idejét sem tudom, mikor fordult elő a Kémia előtt, hogy két nap leforgása alatt végeztem a megkezdett olvasmányommal, és ez nem csupán az átlagosnál kicsit kevesebb oldalszám számlájára írható. Jó ideje olvasok párhuzamosan több történetet is egyszerre, így alap esetben felváltva, komótosan, kéz a kézben haladok velük, de most félresöpört mindent maga mellől, és a teljes figyelmemet lekötve, egyszerűen nem eresztett a legvégéig. Csak remélni tudom, hogy hallani fogunk még az írónőről, mert nagyon jó érzékkel, és kellő intelligenciával tudta megszólaltatni karakterét.

Köszönöm szépen a lehetőséget a Kiadónak, illetve a fordítónak, Illés Róbertnek, hogy elolvashattam a könyvet!

5/5

 „A hurrikán, amit előre jeleztek, mégsem jön. Miután már bedeszkázta az ablakait, a legjobb barátnő csalódott. Azt mondja, ha az orvosok ugyanolyan gyakran tévednének, mint az időjósok, mindet kirúgnák. Képzeld el, hogy azt mondanám, 90 százalék eséllyel cukorbeteg leszel, aztán mégsem. Te nem lennél dühös?
Valószínűleg inkább megkönnyebbülnék. Aztán emlékeztetem, hogy az eső és a diabétesz nem pont ugyanaz.”