“A hajó hangtalanul úszott az ürességben, magányos ezüstpettyként szelte a távot, a vákuumot, a láthatatlan gátakat és a szántszándékkal elfeledett történelmet.
A hajó megépülése óta harminc év telt el, viseltes burkán pedig rajta hagyta örök nyomát az idő vasfoga.”

“(…) már számtalan virágzást és lecsupaszítást átélt. Minden asztal ismerte az egymást követő korok abroszait, és minden szőnyeg megtapasztalta a tovatűnő évek változatos vitáit.“

“Földi időszámítás szerint 2190-et, marsi szerint 40-et írtunk.”

Harminc évig tartó háború nyomán a Földtől elszakadva és függetlenedve létrejött a Marsi Köztársaság, vele pedig egy, a tudás szabad megosztásán alapuló, műhelyek köré szerveződő társadalom. A két bolygó között az összeköttetést ez a hajó jelenti, amelyen egy csapat fiatal érkezik meg, miután éveket töltött a Földön, hogy megtapasztalják az ottani viszonyokat. Visszajövetelük azonban nem várt kétségeket ébreszt bennük, hiszen már nem érzik magukénak szülőbolygójukat, annak elveit és hitvallását.

„ennek a világnak az a legnagyobb baja, hogy nem tarthatjuk rossznak.”

Egy beszabályozott, szokásokon alapuló rendszert látnak, ahol senki sem megy a maga feje után, egy állandó helyen kikötve megkapják azt az egyenes ösvényt, amit a halálukig követnek. Egy várost, ahol senki nem szeg törvényt, mert nincs hova menekülni.

„A Földre érkezés után előszeretettel veséztek ki minden új állást, minden új látványt. Megkíséreltek elveket leszűrni, és a vágyott életvitelükről szónokolni. De idővel megritkultak az efféle eszmecserék. Vajmi kevés befolyásuk volt a saját életükre. A rendelkezésükre álló életvitelek változatossága dacára az egyén előtt csupán maréknyi lehetőség állt nyitva.”

Ebből a megrekedt állapotból próbálnak a fejezetek során kitörni, melyet számos szemszög, de legfőképp egy fiatal lány, Luojing szócsövén keresztül követhetünk végig, akinek a kétféle, egymástól gyökeresen eltérő életmód „légtömegként csapódott egymásnak a szívében, és tomboló vihart kovácsolt.”

Eleinte megbabonázott ez a lassan fodrozódó történet, ahogy megismerjük a kötött marsi élet különféle aspektusait, annak minden előnyével és hátrányaival, és szembeállítja az ehhez képest hedonista jellegű, szabad földi létezéssel. Társadalomkritikát kapunk a fiatalok vehemenségének erejével, miközben próbálnak boldogulni visszatértük után, ám a megannyi filozófiai gondolat, elbizonytalanodás és megkérdőjelezés, majd a kiábrándultság hamar vontatottba csap át. Nagyon kettős érzésem volt végig: egyrészt ittam a sorokat, ahol megismerhettem a marsi város kialakulását, érdekességeket olvashattam a működésről, a földitől eltérő megoldásokról, vagy épp magvas gondolatokat a társadalomra nézve, esetleg nem várt fordulatokhoz érkeztem.

„A csővonat vízcseppként suhant a sima alagutakban. A lég ölén még zajt sem keltett. Gyermekkorában Luojingnek sosem tűnt fel, milyen néma világ az otthona. A Marson nem voltak nagy sebességű liftek, zajos tömegek, autók vagy repülőgépek. A világa letisztult, törékeny házakra, üvegre, ösvényektől pókhálós kertekre, személyzet nélküli boltokra, kávézókra, jegypénztár nélküli mozikra és vízcseppvagonokkal teli átlátszó csövekre korlátozódott. Mindezekben kivétel nélkül tudós, dolgozó, töprengő és társalgó emberek. Nem létezett marihuána, nem hallani sikolyokat, nem látni eszelősen tekergő meztelen testeket az álom és az ébrenlét határán. Semmi zaj; csupán megnyugvás.”

Másrészt ott volt az egy helyben toporgás, a sehová sem haladás érzése, az egyre elhatalmasodó melankólia, ami miatt úgy voltam vele, mentem elalszok unalmamban, és sohasem fogok a regény végére érni. Egyből felsejlett lelki szemeim előtt A háromtest-probléma sorozat első két része, ahol ugyanezt éreztem, csak itt jóval hatványozottabb a helyzet. Túl sok a gondolatfolyam, túl sok a szereplő, túl sok a leírás, miközben túl kevés a lényegi cselekmény, nincs meg a balansz, a feszesség, úgy nyúlik el egy-egy jelenet, akár a rétestészta, ráadásul a befejezés sem hozza el a várt katarzist, inkább ellaposodik, elcsitul.

Az érzés pedig mindvégig velem járt, kéz a kézben, egyszer szerettem olvasni, egyszer utáltam.

„Egy világ választja el az álmodót a cselekvőtől.”

Mindenképpen türelem és odaadás szükséges a mű teljes megértéséhez és élvezéséhez, nekem ez most csupán részben sikerült, de aki képes teljes elmélyedéssel olvasni, gyöngyszemre lelhet a sorok között.

3/5