A disztópia még mindig jelentős hívószó nálam, illetve az izlandi írók által megfestett hangulat is közel áll hozzám, így a Jelöléssel két legyet üthettem egy csapásra. Fríða Ísberg ráadásul egy elég érdekfeszítő társadalmi témakör köré szövi történetét: az ország választás előtt áll, a lakosság szavazhat arról, hogy bevezetésre kerüljön-e a kötelező empátiateszt, melynek elvégzésével bizonyos kiváltságok illetnék az embereket. Egyre több helyen alkalmazzák is már, és már látható a másik tábor általi félelmek megtestesülése, vagyis azzal, ha valaki ezt nem szeretné, gyakorlatilag ellehetetlenítik a mindennapi boldogulását. Lehet itt vajon jó megoldás? Néhány szereplő által ezt a kérdéskört járja körbe az írónő regényében.

“Nem bírom ezt a senki földjét, ami lett. Nem bírom, hogy a társadalom mindig két táborra szakad, mindenki a saját várát védi, aki pedig középre kerül, arra két irányból lőnek. És mielőtt elfelejteném: a „politika” nem azt jelenti, hogy „ellenkező pólusok”, ahogy te mondtad. Görög eredetű a szó, ami annyit tesz: “a város ügyei”.
Nem „vele vagy ellene”, északi pólus vagy déli pólus.”

Az eleve különböző társadalmi rétegek is kettéhasadnak, jelöltekké és jelöletlenekké, ez pedig újabb problémákat vet fel. Van, akinek a biztos állásába kerül, míg más napról-napra attól retteg, hogy ő is megélhetés nélkül marad-e. Egy fiatal számára, aki előtt ott áll az egész élete, egy meghozott döntéssel derékba törheti minden tervét. Családon belüli ellentétek, iskolán belüli konfliktusok, szinte nincs olyan élettér, ahova ne férkőzne be ez az ellentét a két tábor közé.

A különféle szemszögek által remekül ábrázolja számunkra, hogy ez a teszt egyáltalán nem fekete vagy fehér, igen vagy nem, mindennek megvan az árnyoldala, és jóval bonyolultabb ez a felvetés annál, mintsem hogy egy szavazással egyik pillanatról a másikra bevezessék. Tökéletes, mai világra is vetíthető társadalomkritika, nemhiába vagyunk mi, magyarok is megemlítve a fülszövegnél.

„Egyre gyakrabban látom, hogy egyébként intelligens emberek kijelentik, hogy letiltanak mindenkit, aki nem ugyanazon a véleményen van, mint ők. Vagy azt mondják: „Ha így gondolkodsz, kérlek, törölj az ismerőseid közül.” Szerintem ez borzasztóan veszélyes. Úgy berendezkedni, hogy az ember csak a saját nézeteit lássa vissza, és soha ne kelljen meghallgatnia más véleményeket. Ez becstelenség. Becstelen dolog így viselkedni, miközben azt állítjuk magunkról, hogy kritikusan gondolkodunk. Nem lehet igazán elköteleződni bármi mellett anélkül, hogy meghallgatnánk az ellenérveket.”

„Az ember kétszínű – az örökkévalóságig küldhetjük pszichológushoz és megtaníthatjuk neki, hogy kedves legyen és jó és kifésülje az összes gubancát; építhetünk neki transzparens, kulturált társadalmat plexiüvegből, ahol mindenkinek megvannak az „eszközei” ahhoz, hogy „egészséges” életet éljen; a mélyben mégis utat tör magának a víz, a puha bunda alatt mohó és gonosz állat rejtőzik, ami egyetlen dologra tud csak gondolni: a túlélésre.”

Bár a cselekmény vezetése, és a megannyi karakter behozása, az idősíkok váltakozása által kissé útvesztővé válik a regény, és néha nehéz kiigazodni rajta, lényegét tekintve fontos és magvas gondolatokat ültet el az olvasó fejében, és ettől válik jelentőssé. Amikor pedig megtudjuk a szavazás eredményét, a lecsengése is hagy bőven magam mögött kérdéseket, amelyeken tovább lehet agyalni.

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

★★★★☆