Aktuálisabb, mint valaha II. | George Orwell – Állatfarm

Amilyen bizakodó voltam az előző bejegyzésemben, most annyira szomorú vagyok a mostaninál, ugyanis arcon csapott a valóság, kipukkant a rózsaszín lufi és elszállt minden remény. Ebben az érzelmi mélypontban felhagytam az aktuális olvasmányommal és ismét George Orwellhez nyúltam, ezúttal az Állatfarm című művét olvastam el. Ilyen impulzus olvasást eddig még nem csináltam, de muszáj volt egyfajta terápia gyanánt nekiállnom, még ha nem is lett jobb tőle semmi. Rövid terjedelmének köszönhetően pikk-pakk megvoltam vele és azt kell, hogy mondjam, a benne leírtak megint jól betaláltak az aktuális állapotok vonatkozásában.

A szerző a Tündérmese alcímet adta neki, igazából a sztálini korszak szatírájaként definiálták, de minden diktatórikus rendszerre ráillik. A történet szerint a Major farmon az állatok megelégelik az emberi elnyomást és fellázadnak a disznók vezetésével, majd létrehozzák az Állatfarmot, melyben boldogan, ennivalóval bővelkedve, függetlenül, hétparancsolatukat felállítva élhetnek. A mindennapjaik azonban fokozatosan válnak egyre nehezebbé, hiszen a disznók olyan diktatórikus rendszert kezdenek el szépen lassan kialakítani, melyben az eredeti eszme az idő múlásával átalakul. A parancsolatok érdekes kiegészítéseket kapnak, melyekről a disznók úgy hangozgatják, hogy a többi állat figyelmét elkerülte, általános lesz a fejadagok csökkentése, a múltbeli események megváltoztatása olyan módon, hogy a disznókat tüntesse fel jó színben, valamint az egyenlőség elve is érdekes módosítást kap.

Bár a terjedelem nem túl nagy, tömören, kegyetlenül, ám remekül leír minden történést és folyamatot, ahogy átalakul a farm társadalmi működése. Zseniális volt, ahogy mindent meg tudtak ideológiai magyarázatokkal oldani, hogy eloszlassák a kételyeket az állatok körében, érzékeltette is, hogy nem túl okosak, így könnyen manipulálhatóak, hiszen az ábécét sem tudták elsajátítani, csupán néhány betűig jutottak a megtanulásában. Orwell elérte, hogy sajnáljak egy lovat, aki annyira hisz ennek a rendszernek az elveiben, hogy halálra dolgozza magát, továbbá ott voltak a tyúkok, libák, akiket az orruknál fogva lehetett vezetni.

Az egészben pedig az a „poén” – elvégre mégis csak egy szatíráról lévén szó -, hogy a leírtak tökéletesen átültethetőek az emberek világába, ahogy a vezetők átverik, félrevezetik és manipulálják a választópolgárokat saját céljaik elérése érdekében. Ismerős, ugye?

Számomra sokkal sokkolóbb és felkavaróbb volt ez a kisregény, mint az 1984, talán annak is köszönhető mindez, hogy egy nap alatt ledaráltam. Az utolsó mondata az, amellyel abszolút betalált, regénynek ilyen frappánsan összefoglalt kinyilatkoztatása és összefoglalója szerintem nincs még egy a világon.

George Orwell – Állatfarm

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 1989
Eredeti cím: Animal farm
Eredeti megjelenés éve: 1945
Oldalak száma: 120

Aktuálisabb, mint valaha | George Orwell – 1984

Pont azon a napon fejeztem be ezt a könyvet, amikor a legtöbb minden múlik Magyarország sorsának vonatkozásában, amikor választhatunk, mi lesz az ország további sorsa. Nem volt véletlen ez a döntés, illetve az időzítés, bár eddig sem volt kérdés számomra, mi a helyes voks, ez a regény csak megerősített benne, mi az, amit nem szeretnénk magunknak és később a lányomnak sem. Tetszik, nem tetszik, tagadjuk, nem tagadjuk, George Orwell egyik klasszikusa, az 1984 aktuálisabb, mint valaha és ez az egyik legszomorúbb kijelentés, amely manapság tehető.

Ahogy nő be a fejem lágya, egyre inkább húzok a komolyabb, illetve a klasszikusabb regények felé, melyeket eddig elszalasztottam (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem ezek köré csoportosult az érdeklődésem). Annyi bizonyos, hogy sok alapművet kell még pótolnom, de úgy érzem megfelelő döntésnek viszonyult ezzel a könyvvel kezdeni.

Sokaknak nem szükséges bemutatni, miről is szól a regény, de akik nem jártasak az eredetileg 1949-ben megjelent művet illetően, azoknak annyit mondanék, hogy egy alternatív történelem berkeibe nyerhetünk betekintést, egy olyan tökélyre fejlesztett diktatórikus rendszerbe, amelyhez képest a náci Németország maga a paradicsom, hiszen az alábbi jelszavakra épít:

A háború: béke
A szabadság: szolgaság
A tudatlanság: erő

TOVÁBB →

A gyilkos állatok nem mindig négy lábon várhatóak | Mia Cuoto – Az oroszlán vallomása

Mindig simogatja a lelkemet, ha egy szépen megírt, stilisztikai szempontból minőségi könyvet veszek a kezembe. Mia Couto-tól Az oroszlán vallomása határozottan ilyen regényt nyújtott számomra, a megfogalmazott sorokat igazi élmény volt olvasni.

Nem egyszerűen arról szól a könyv, hogy vadászt fogadnak fel egy mozambiki település oroszlánjainak megölésére, ennél jóval tovább megy el a szerző, hiszen ténylegesen olyan társadalmi feszültségek, hagyományok húzódnak oroszlántámadások címszóval, melyeknek nem lehet csak úgy, golyó által véget vetni.

„Közelről éltem meg ezt a helyzetet. Nemegyszer megfordultam azon a vidéken, ahol ezek a tragikus események történtek, és az ott tapasztaltak nyomán írtam meg ezt a történetet, amelyet valóságos események és személyek ihlettek.”

Két nézőpontból merülhetünk el a történetbe: egyrészt Mariamar, a helyi település lakosa, akit a többiek őrültnek vélnek, másrészt pedig a felfogadott, nagyvárosból érkező vadász elbeszélése nyomán lehetünk tanúi az eseményeknek. Minden rész egy-egy afrikai közmondással kezdődik és kivétel nélkül az összes remekül el lett találva! Már ezekért megérte a kezembe venni a könyvet, na meg az említett, gyönyörűen megírt mondatok miatt, mely nem tudom, hogy a fordító, vagy az eredeti szöveg érdeme-e (esetleg mindkettejüké), mindenesetre határozottan nem mindennapi. Ahogy az sem, hogy ennek ellenpólusaként, maga a regény viszont elég súlyos, borzalmas dolgokat mesél el nekünk ezen szépirodalmi nyelvezet mentén.

„A csend olyan, akár egy kifordított főtt tojás, másoké a héja, de mi törünk össze benne.”

Kicsit furcsán hangzik a témájából kiindulva, de szívesen olvastam volna tovább, számomra nagyon hamar lerendezettnek tűnt. Bár megvolt a maga kereksége és lezárása, kicsit mélyebbre áshatott volna az író ennek a világ végén lévő településnek, Kulumaninak és lakosainak történetébe, ahol megállt az idő és a hagyományok, ősi törvények uralják a mindennapokat. Ahol az asszonyok alárendelt szerepe a természetes, legalábbis a férfiak szemszögéből, akik ezt szemérmetlen módon ki is használják. Inkább azt éreztem, hogy ennek a sztorinak az elmesélésével csupán a felszínt kapargatja, néha egyet-egyet jobban belevájva a rétegek alá, de nem ment igazán a dolgok mélyére.

Mia Cuoto - Az oroszlán vallomása

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2016
Eredeti cím: A Confissão da Leoa
Eredeti megjelenés éve: 2012
Oldalak száma: 304

“A háború az, amikor nincs ott az apám” | Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk

A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.

A könyv 100 történeten keresztül mutatja be, hogy a különböző gyermeki korosztályok milyen emlékeket őriznek immár felnőttként a II. világháborúról. Gondolom senkinek sem meglepetés, hogy nem vidám történetek ezek, vannak köztük különösen megrázóak is. Meglepődtem, hogy van akinél 4 éves korából származó emléket olvashatunk, de belegondolva, amilyen mély nyomot hagyhatott ez az akkori gyermekek lelkében, teljes mértékben elképzelhető, hogy ennyire megmaradtak bennük a háború viselt dolgai. TOVÁBB →

Sarah Hepola – Filmszakadás

746607F.gifMár megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest  Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.

A Filmszakadás röviden az alkoholizmusról szól, mely azért lássuk be, elég kemény dolog. Nálunk ha előkerül ez a szó, legtöbbször lecsúszott középkorú férfiak jutnak eszünkbe elhanyagolt külsővel, akik szeretnek az utcán hangot is adni illuminált állapotuknak hol csoportba verődve (mert az ökör iszik magában, ugye) lépcsőházak kisboltjai előtt, hol pedig magányos farkadként, bárhol az utcán. Persze a valóságban ennél sokkal-sokkal árnyaltabb a kép. Fiatalok, idősek, férfiak és nők is válhatnak az italok rabjává attól függően, az egyes cikkírók mit tartanak épp alkoholizmusnak: tipikusan rendszeresen fogyasztott, sok alkohol okozta, ún. „klasszik” alkoholsita vs. minden nap, de kevesebbet ivó „zugalkoholista”, aki 1-2 sörivástól is annak számít már.

Jelen könyvben a szerző alkoholista életébe nyerhetünk betekintést a kezdetektől fogva: hogyan ismerkedett meg az alkohollal, majd hogyan vált élete szerves részévé, gyakorivá téve a filmszakadásokat. TOVÁBB →

Joe Hill – A szív alakú doboz

aszivalakudoboz2Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.

Ha a horror műfaj nem lenne elég hátborzongató, maga a főszereplő is rátesz pluszban még egy lapáttal; egy általános, hétköznapi karakter helyett egy idősödő death-metal rocksztárt kapunk Judas Coyne személyében, aki bizarr dolgokat gyűjt, amolyan ízig-vérig rocksztárhoz méltóan. Megtalálható nála példának okáért egy akasztófa kötele, egy boszorkánytól származó iromány, egy kazetta, rajta egy sokkoló videóval, valamint új szerzeményként már egy régi öltöny is, melyet egy internetes árverésen kaparintott meg magának egy állítólagos kísértettel együtt, mindezt egy szív alakú dobozba csomagolva. Az állítólagos különös tárgyakkal ellentétben ezúttal azonban tényleg azt kapja, amit rendelt és egy öregember kezdi el kísérteni a már egy-két dolgot megélt zenészünket, felforgatva mindennapjait és kirángatva ezzel egyre depressziósabbá váló életéből – csakhogy ezáltal minden még rosszabbá válik, hiszen a csontos kezű kísértetünk a legkülönfélébb helyeken, egy borotvát lóbálva tűnik fel és nem úgy fest, mintha békével jönne.

TOVÁBB →