Pont azon a napon fejeztem be ezt a könyvet, amikor a legtöbb minden múlik Magyarország sorsának vonatkozásában, amikor választhatunk, mi lesz az ország további sorsa. Nem volt véletlen ez a döntés, illetve az időzítés, bár eddig sem volt kérdés számomra, mi a helyes voks, ez a regény csak megerősített benne, mi az, amit nem szeretnénk magunknak és később a lányomnak sem. Tetszik, nem tetszik, tagadjuk, nem tagadjuk, George Orwell egyik klasszikusa, az 1984 aktuálisabb, mint valaha és ez az egyik legszomorúbb kijelentés, amely manapság tehető.
Ahogy nő be a fejem lágya, egyre inkább húzok a komolyabb, illetve a klasszikusabb regények felé, melyeket eddig elszalasztottam (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem ezek köré csoportosult az érdeklődésem). Annyi bizonyos, hogy sok alapművet kell még pótolnom, de úgy érzem megfelelő döntésnek viszonyult ezzel a könyvvel kezdeni.
Sokaknak nem szükséges bemutatni, miről is szól a regény, de akik nem jártasak az eredetileg 1949-ben megjelent művet illetően, azoknak annyit mondanék, hogy egy alternatív történelem berkeibe nyerhetünk betekintést, egy olyan tökélyre fejlesztett diktatórikus rendszerbe, amelyhez képest a náci Németország maga a paradicsom, hiszen az alábbi jelszavakra épít:
A háború: béke
A szabadság: szolgaság
A tudatlanság: erő
Mindig simogatja a lelkemet, ha egy szépen megírt, stilisztikai szempontból minőségi könyvet veszek a kezembe. Mia Couto-tól Az oroszlán vallomása határozottan ilyen regényt nyújtott számomra, a megfogalmazott sorokat igazi élmény volt olvasni.
A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.
Már megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.
Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.
Nagyítóval kell keresni a könyvek rengetegében azokat az alkotásokat, melyekben nem kap helyet egy, vagy akár több gonosz karakter, hiszen ezek garantálják, hogy ne unjuk el magunkat a sok jó dolog olvasásán és egy kis fordulatosságot csempésszenek a művekbe. Ahány könyv, szinte annyiféle megformálása ismert, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges, hogy külön alakot öltsön, elég, ha a szereplő saját lelkét hinti meg a gonoszság szele különböző hatásoknak köszönhetően és így megy végbe olyan változás, melynek hatására átáll a sötét oldalra. Joe Hill – aki nem mellesleg Stephen King fia, álnevet viselve – Szarvak című, horrornak titulált művében is ez a helyzet, hiszen egy jólelkű (talán túlságosan is) fiatalemberből egy csapásra ördög válik, csak éppen ebben az esetben még őt magát is váratlanul érinti a dolog.