Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.

Ahogy letettem A szabadulást, már nyúltam is a második részéhez, így nem ért meglepetésként és nagyon könnyen sikerült felvennem újra azt a ritmust, melyet az elején diktált az író, ugyanis hasonlóan az elsőhöz felvezetésként itt is nagyon pörgős, számos szálon futó eseményeket olvashatunk eddig ismeretlen, illetve már olvasott, de nem elég részletesen kifejtett karakterek vonatkozásában. Az mondhatni elég gonosz húzás volt tőle, hogy az izgalmas végkifejlet folytatását ennyire el kellett húzni, de szerencséjére amikor már kellően kezd megkavarni a sok újdonság, akkor fog bele egyfajta felidézés gyanánt egy zsoltárszerű előhangba, hogy ráhangoljon a korábbiban történtekre és összefoglalja nekünk, mi is volt tulajdonképpen az egész lényege:

„1. Mivelhogy lőn akkoriban, hogy a világban szétáradott a gonoszság, és az emberek a szívükbe fogadták a háborút, és nagy tisztátalanságokat követtek el minden élőlény ellen, azért tehát a világ olyan volt, mint egy álmodott halál. 2. És Isten nagy szomorúsággal tekintett le az általa teremtett világra, mivelhogy a lelke már nem lakozott az emberi nemben. 3. És mondá az Úr: Úgy lesz, mint Noé napjaiban, nagy özön árasztja majd el a Földet, és ez az özön vérből lesz. Az emberek szívének szörnyetegei testté lőnek, és mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. És fertőzötteknek fogják hívni őket. 4. Az első egy jámbor férfiú álarcában jár majd köztetek, és rejtegetni fogja magában az ő gonoszságát; és lőn majd, hogy kórság támadja meg, amitől elváltozik egy démon hasonlatosságára, és ránézni is rettentő lesz. És ő lesz a pusztítás atyja, akinek a neve Nulladik. 5. És az emberek azt fogják mondani: Nem válna-e egy ilyen lényből a legerősebb harcos? Nem hajítanák-e el fegyvereiket ellenségeink seregei, hogy eltakarják szemüket, amikor meglátják őt? 6. És elrendelik majd a legmagasabb hivatalok, hogy választasson ki tizenkét lator, és osztozzon Nulladik vérében, hogy ők is démonok legyenek; és a nevük eggyé olvad: Babcock-Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt-Carter, és úgy hívják majd őket: a Tizenkettek.”

A szisztémához hűen ebben a műben is „leülepedik” a történet és a sok körbetekintés után egy helyszínre koncentrál és mutatja be a maga részletességében, mely ezúttal a Haza lesz. Nálam már az Első Kolónia megléte is egyfajta leamortizálódást jelentett, de ez a hely sikeresen túlszárnyalta, már-már rabszolgatartó társadalom címerét is viselhetné, annyira eltorzultak a szerepek és az életmód.

De még mielőtt azt hinnétek, ennyire egyszerű lenne a tematikája a regénynek, gyorsan ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket, hiszen második könyv lévén nem mindig elég egyszerűen továbbvinni az elkapott szálat, azt bővíteni, magyarázni, elmélyíteni kell és ezt nagyon szépen alkalmazza Mr. Cronin is azzal, hogy egy kis múltat is belesző, mely még az Első Kolónia előtti időket idézi fel: a szereplőkben szülőket, esetleg nagyszülőket ismerhetünk fel, illetve eddig csak hivatkozott  és emlegetett eseményeket tapasztalhatunk meg a leírásoknak köszönhetően, amelyek aztán mind-mind kötődnek a  Kolóniához valamilyen szinten.

Pár dolog azért volt, amely kicsit kibillentett ebből a remekmű elgondolásból, az egyik ilyen Amy karaktere volt. Az első részben annyira központi és fontos szerepe volt, tulajdonképpen az egész életét megismertük (már addig, amennyi idősen búcsút intettünk neki A szabadulásban), erre itt csak amolyan háttérfiguraként vergődik, elveszítve báját és fontosságát, de még annál is titokzatosabb lett, mint volt és ez nem feltétlenül tett neki jót. Itt már úgymond felnőttesebb, lehet ez is közrejátszik benne, hogy a gyermeki bájosságának eltűnésével eltűnt maga a különlegessége is; teljesen olyan hatása volt, mintha kifakult volna (amit mondjuk még talán meg is értek, tekintve az állapotát). De így, hogy ennyire a háttérbe húzódik, elveszítette azt a kiváltságát is számomra, melyet az első könyv sugallt, hogy ő lesz majd, aki megmenti a világot. Sajnos a végkifejlet sem győzött így meg teljes mértékben és a levegőben maradt a kérdés: vajon hová is fajul végül Amy karaktere? Remélem azért az utolsó részben kiderül.

A befejezéssel is akadtak kisebb problémáim. Annyira monumentális összecsapást és finálét szeretett volna Cronin, hogy túlságoan filmesre vette a szerepet és alkalmazta a ‘többféle szögből bemutatom ugyanazt’ elvét, csak ez könyvben nem túl szerencsés. Egyik oldalról elkezdi az események kifejtését, majd aztán párhuzamos síkra és másik szereplőre váltva leírja, hogy ő miként élte meg, aztán indulunk tovább és újfent egy másik megvilágításból értesülhetünk, mi is történt ott tulajdonképpen. Kicsit olyan hatása volt, mintha nekiindulnánk, majd visszatolatunk, hogy aztán másképp is nekiiramodjunk, de aztán harmadszorra is neki kell megint ugrani, hogy aztán sikerüljön. Ennek ksözönhetően számomra elveszítette sorsdöntőségét és széthullott darabjaira és elveszítette gigantikusságát az a fordulat, amit olyan gondosan igyekezett felvezetni.

A harmadik egyben utolsó észrevételem a címmel kapcsolatban volt, ugyanis a mű végére érve nem igazán értettem A Tizenkettek elnevezésének létjogosultságát. Nyilván, valamennyire fűződik a cselekményhez, de ilyenkor azért azt várná az ember, hogy jó, akkor most egy kicsit belenézhetünk annak a tizenkettő szörnyetegnek a múltjába/ életébe/mindennapjaiba, de minimum a fejébe és ez azért igencsak foghíjasan valósult meg.

Az író nagy mázlija, hogy bőven maradt még kifejtendő részlet és megoldásra váró feladat szereplőink részéről, így a harmadik résznek talán sikerül majd visszatornáznia magát az elsőhőz, hogy méltó befejezést produkálhasson a trilógiának. Csak sajnos azt nem mostanában fogjuk kezünkbe venni, hiszen még ugyebár meg is kell írni *sóhajt*.