Minden és semmi | Afonso Cruz: Virágok

Van, amikor egy könyv egyszerre ad mindent, ugyanakkor semmit sem. Furcsa ezt így leírni, de ez volt az első gondolatom, ami megfogalmazódott bennem Afonso Cruz: Virágok című művének elolvasása után. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, tényleg igyekeztem, mert a sorok között, egyúttal a mögöttes tartalmat felfedezve tanúja voltam az író és maga az alkotás értékeinek, különlegességének, ám ez mégsem volt elég, ezúttal sajnos nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Na de először kezdjünk tiszta lappal.

Narrátorunk az a férfi (Kevin), aki elveszik a részletekben, minden apróságra és jelentéktelen dologra emlékszik, csak éppen a lényeget nem látja át. Vele szemben megismerjük az idős Ulme urat, aki egy műtét következtében elveszítette emlékeit, mintha fogták volna magukat és kihullottak volna gondolatai közül. Az egyik oldalon megadatik minden, mégsem tud vele birtokosa mit kezdeni, a másik oldalnak semmije sincs, holott ez minden vágya: emlékezni. Teljesen különböző emberek ők, akik megpróbálnak segíteni egymáson, de hogyan is tehetnék mindezt, ha még magukon sem tudnak? Együtt próbálják meg felderíteni az idős ember múltját, különböző ismerősök lesznek ebben segítségükre, “mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.” TOVÁBB →

Megindító könyv a skizofréniáról | Neal Shusterman – Az óceán mélyén

Az egyik legszívbemarkolóbb dolog betegségekről olvasni, hiszen csupán tehetetlen szemlélődőként nyerhetünk bepillantást valaki szenvedésébe, illetve harcába. De mégis rettentő fontosak ezek a könyvek, egyrészt megismertetnek bennünket velük, bemutatják magát a betegség természetét, tüneteit, lefolyását, hogyan segíthetünk, miképp viszonyulhatunk a betegekhez, illetve hogy lehet megbírkózni vele, vagy éppenséggel mi az, amit nem lenne szabad elkövetni ilyen esetben. Másrészt rámutatnak arra, mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik egészségesek vagyunk és hogy igenis értékelni kell ezt az alapvetőnek hitt állapotot, mert mulandó. Emlékeztetnek rá és egy kicsit helyrebillentenek, hogy az általunk “hatalmas” problémának vélt dolgok, mint például az, hogy épp nem jön elég lájk a készített képünkre, vagy pont lecsúsztunk egy kihagyhatatlan kacat akciójáról mennyire eltörpülnek az igazán fajsúlyos problémák mellett, jelen regénynél maradva pl. amikor kiderül, hogy nem tudod megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Neal Shusterman: Az óceán mélyén címet viselő regénye bemutatja, hogy egy kamasz fiú hogy birkózik meg a nagyon alattomos skizofréniával.

Caden Bosch éli hétköznapi életét, szerető család és barátok veszik körül. A fiú egyszercsak egy kalózhajón találja magát, furcsábbnál furcsább körülmények közepette. Ezen a fiún fokozatosan hatalmasodnak el a paranoid gondolatok, szüleihez fordul, mert szerinte meg akarják ölni. A hajó kapitánya és a fedélzeten lévő papagáj is igyekszik megnyerni magának a fiút, hogy a másik ellen fordulva átvegye a hajón az irányítást. A fiúnak állandóan mozgásban kell lennie, nem bír megnyugodni és ha nem elég ijedt amúgy is, megijeszti az elméjében bekövetkezett változás. A hajó nekiindul útjának, de az, hogy hol fog kikötni végül, csakis Cadenen múlik. Aki már többé azt sem tudja, mi a valóság és mi a képzelet a gondolatai között. TOVÁBB →

Ne a film után olvasd el | Patrick Ness, Siobhan Dowd – Szólít a szörny

 Patrick Ness íróval még a Chaos Walking trilógia vonatkozásában találkoztam először – melynek befejező kötete a mai napig várat magára a könyvtáramban, persze nem mintha olyan rossz lett volna a széria, egyszerűen csak nem találtunk azóta egymásra, nem kapott el az érzés, hogy mihamarabb elolvassam -, akkor lebilincselt az az írói fantázia, mellyel ezt a világot és ezt a közeget megalkotta, így ha valami, akkor ez biztosan nagy erőssége az alkotónak. Ezért örültem meg nagyon, amikor a Szólít a szörny filmet megnézve láttam, hogy a könyv az ő nevéhez is fűződik.

A film mondanom se kell, szerelem volt első látásra, szerintem nagyon jól keltették életre a sorokat, bár megismerve mindkét változatát be kell ismernem, hogy a könyvet kiolvasva már megbántam, hogy nem a papírformába ástam bele magam először.
Már maga a könyv létrejöttének módja is eltér a szokásostól, ugyanis Patrick Ness és Siobhan Dowd sohasem találkoztak személyesen. A rákban szenvedő írónőnek már nem volt lehetősége ezt a történetet kiadni, csupán az alapötlettel készült el, így Patrick Ness engedélyt kért rá, hogy mindezt továbbvigye és regényt alkothasson belőle. Abban egészen biztos vagyok, hogy ha el tudta volna olvasni, elégedett lett volna a végeredménnyel, hiszen Mr. Ness kihozta belőle a maximumot.

A mű a 13 éves Connor történetét meséli el nekünk, akinek édesanyja rákkal küzd. A fiút esténként egy rémálom gyötri, melynek csak az elejébe leszünk beavatva, de ha nem lenne elég káosz az élete, egyik éjszaka, pontban 12:07 perckor egy szörny is megjelenik előtte. Nem arra a klasszikus fajta, elpusztítani akaró teremtményre kell gondolni: ez a szörny az igazságot akarja tudni, melyet Connor adhat meg neki és erre három történet elmondásán keresztül igyekszik rávezetni.

Ifjúsági regény mivoltával ellentétben nagyon is kemény témája van a könyvnek, ráadásul nem áll meg ennyinél, maga a végkifejlet sem egy mézesmázas dolog, felnőttes és komoly mondanivalóval záródik. A leírtakat részletgazdag illusztrációk teszik elképzelhetőbbé, fekete-fehér színviláguk ellenére nagyon is kifejezőek, árnyaltak és élénkek.

A rövid regény kiváló táptalajt nyújtott a megfilmesítéséhez, hiszen lényegretörően és tömören, nem túlgondolva kapjuk meg a regényt, melyhez a képek is remek forrásnak bizonyultak, hiszen a rendezők hűek is maradtak pl. a szörny kinézetéhez. Egyetlen egy problémám pont ehhez köthető volt: mivel a filmmel kezdtem, már abszolút semmi újdonság nem maradt a könyvben. Persze az oldalszámból sejthettem volna, hogy nem egy olyan műről van szó, melynek zanzásított változtatát kapom meg a vásznon, így mégis kicsit csalódottan dőltem hátra a kanapén, megfosztva az újdonság erejétől.

Így mindenképpen tanuljatok a hibámból, ha eddig nem követtétek el és tessék ezzel a gyönyörűen megírt, fontos témával foglalkozó könyvvel kezdeni, mert így lesz száz százalékos az olvasási élmény.

Patrick Ness, Siobhan Dowd: Szólít a szörny

Kiadó: Park Kiadó
Kiadás éve: 2016
Eredeti cím: A Monster Calls
Eredeti megjelenés éve: 2011
Oldalak száma: 216

Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt. TOVÁBB →

Lisa Genova – Megmaradt Alice-nek

megmaradtalicenekVoltatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és csupán rálátásotok volt arról, miről is fog szólni, de már előre tudtátok, hogy odáig lesztek érte? Természetesen itt nem arról a hype özönnel elárasztott, legtöbb esetben alaptalanul magasztalt alkotásokról beszélek, amelyeknél beléd tukmálják, hogy igenis jó és csak szeretni lehet, hanem azokról, amelyek megbújnak a rengetegben és amikor végre egymásra találtok, régi barátként „somolyogtok” össze, egyfajta zsák a foltját érzésként. (Az már más kérdés, ha utána valóban felkapják és népszerűsítik, de itt most ettől független egymásra találásról beszélünk.)

Na, Lisa Genova Megmaradt Alice-nek című művének pontosan ilyen megérzéssel ugrottam neki, nem meglepő módon az utolsó oldal elolvasásával a jóslatom be is igazolódott: valóban egy jó könyv annak ellenére, hogy mennyire komoly és sokkoló dologról szól.

„Már akkor, egy évvel korábban is ott voltak azok a neuronok a fejében, nem messze a fülétől, amelyek haldokoltak kínjukban, csak túl csendesen, így nem hallhatta meg őket. Néhányan azt állítják, hogy a dolgok alattomos módon fordultak rosszra, hogy az idegsejtek maguk gerjesztették azokat a folyamatokat, amelyek később a pusztulásukhoz vezettek. Nem lehetett tudni, hogy molekuláris gyilkosság vagy sejtszintű öngyilkosság zajlott, mert az idegsejtek elpusztultak, mielőtt megsúghatták volna neki, mi történik vele.”

TOVÁBB →

Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok

jegviraglanyokModern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.
Gondolom senkinek nem kell megmagyarázni az anorexia és a bulímia fogalmát, melyek sajnos az előbb említett dolgoknak hála súlyos gondokat okozhatnak a felnőtté válás rögös útján haladó fiataloknak – különösképpen a lányoknak.

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ezekkel a betegséggel még csak hallomásból sem találkoztam a környezetem köréből, legtöbben inkább a szokásos, de még egészséges elégetlenkedés mezsgyéjén belül maradnak, így személyes tapasztalattal nem rendelkezem, ám Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című műve a komoly témája ellenére felkeltette érdeklődésemet, kíváncsi voltam milyen regényt lehet ezen betegségek köré szőni.

TOVÁBB →