Élhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.
Űrben itt-ott játszódó filmekbe már belebotlottam, melyek közül szerencsére nem sikerült olyat kifogni, mely abszolút nem tetszett volna. A Sunshine (2007) és a Moon (2009) abszolút kedvencnek minősülnek, de az újabban látott, horror műfaj felé kacsintgató The Last Days on Mars (2013) filmen is jól elvoltam – ráadásként még ott a klasszikusok klasszikusa, a Star Wars is, amiről immár én is elmondhatom, hogy végignéztem és amikor összeállt kerek egésszé, még elégedetten is dőltem hátra.
Regények terén amolyan hagyományos, űrbeli cselekményű művet nem fogtam még ki, legközelebb On Sai Calderon, avagy hullajelölt kerestetik könyve állt hozzá, ám Calderon, a bolygók, a csillagok és az én állásom nem sikerült a legtökéletesebbre (és még enyhén fejeztem ki magam), de ez semmiképpen sem a közegnek volt köszönhető, természetesen. A kedvemet nem is vette el attól, hogy egy újabb, ezúttal színtiszta sci-fit lapozzak fel. Andy Weir A marsi alkotásában egy, a Marson ragadt asztronauta küzdelmét követhettem végig, szinte filmbe illő módon – ha már itt tartunk, gondolom senkit sem lepett meg, hogy hamarosan már el is kezdik vászonra vinni -, mely már a kezdeti őszinte megnyilvánulásával – „Rábasztam” – belopta magát a szívembe.
Mark Watney tagja volt annak a 6 fős legénységnek, mely az Ares-program részeként megcélozza a Marsot, hogy a történelem során először embert juttason egy másik bolygóra és felfedezze azt. Előttük már 2 küldetést sikeresen lezavartak, de az ő küldetésüket a váratlan időjárási viszonyok megzavarták, így jóval előbb kellett elhagyniuk a Mars felszínét, mint tervezték. Markot szerencsétlenségére elsodorja egy alkatrész, így a társai otthagyni kényszerülnek abban a hitben, hogy halott, hiszen nyilvánvalóan nem sok esélye van, hogy túléljen egy ilyen találkozást. Ám a mi Markunk a csodával határos módon mégis életben marad a zord körülmények közepette, így innentől kezdve egyetlen célja lesz a nem túl emberbarát bolygón: a túlélés.
„Hát, így állunk. A Marson ragadtam. Nem tudok kommunikálni sem a Hermesszel, sem a Földdel. Mindenki halottnak hisz. Egy harmincegy napos ott-tartózkodásra tervezett Lakban vagyok. Ha az oxigenátor elromlik, megfulladok. Ha a vízvisszanyerő berendezés megy tönkre, szomjan halok. Ha a Lak kilyukad, kábé felrobbanok. Ha ezek egyike sem történik meg, akkor idővel elfogy az élelem, és éhen halok, Szóval, ja. Rábasztam.”
A könyv maga már csak azért is figyelemre méltó, hiszen magának az írónak, Andy Weir-nek is megpróbáltatásokat kellett túlélnie, mielőtt a siker bekopogtatott ajtaján. Első könyvére eleinte nem haraptak rá a kiadók, ezért a blogján kezdte el részleteiben publikálni művét, de az olvasói tanácsokra hallgatva feltette Amazonra potom 1 dolláros összegű e-könyvként, melyre ugrott a közönség és az egyik legtöbbet letöltött sci-fi e-könyvvé nőtte ki magát. Innentől persze már a komolyabb kiadók úgy hulltak az ölébe, mint a vele járó, méltán megérdemelt siker is.
A regény Mark által írt napló formában közli velünk az eseményeket, és az a szabados, laza közlésformája az, mellyel nagyon olvasmányossá válik az amúgy dokumentációs céllal vezetett, szakkifejezésekkel teli iromány, hiszen mindenre kapunk normális, hozzá nem értő olvasók számára is érthető magyarázatot. Ez az a könnyed stílus, mellyel abszolút levett a lábamról, hiszen az események megértéséhez játszi könnyedséggel és türelemmel írja le a legtudományosabb szakzsargonokat, a bonyolultabbakkal pedig nem is untat minket, hanem a lényegre fókuszál. Ráadásul nem holmi légből kapott ötletekkel dobálózik az író, hanem komoly utánajárások és kutatások eredményeképpen született meg a mű, így minden, amit ott olvashatunk, valós, működőképes és nem kitalált.
A naplóvezetés módja sem válik unalmassá, mert rendkívül optimista nézőpontja csak úgy sugárzik még a legszorultabb helyzetekben is – de természetesen megmarad a realitás talaján és nem válik túl derűlátóvá sem. Nem minden megy simán, de nem is csap át teljes katasztrófába, így mindig ott lebeg a remény, mellyel lesz ereje a folytatáshoz, még a legkétségbeejtőbb helyzetekben is kiokoskodik valamit. Mérnök és botanikus révén ahol csak tud szerel, javít és termeszt, hogy kihúzhassa négy évig, míg a következő küldetés tagjai odaérnek, de még csak azt sem mondhatnánk, hogy ezzel minden problémája meg lesz oldva, mert így sem kielégítőek az esélyei, a váratlan, semmiből előtörő dolgokról nem is beszélve, melyekkel nap, mint nap szembe kell néznie.
Ha egész végig naplóból értesülhetünk a történtekről, számomra akkor sem rontott volna az összképen, annyira jól meg van írva, de zseniális módon szakítja meg ezt az egyoldalú kommunikálást, amikor talán már úgy éreznénk, hogy kicsit kezd sok lenni és áttérünk a NASA központjához, ahol a modern techinkának köszönhetően előbb-utóbb felfedezik, hogy Mark bizony él. Innentől kezdve első számú prioritásuk lesz a megmentése – nem is tehetnének másként, hiszen a hatalmas médiafigyelemnek köszönhetően népharag gerjedne, ha másképp tennének. Harmadik számú nézőpontként a hazafelé tartó, megmaradt legénységet követhetjük figyelemmel, végül pedig a fajsúlyosabb, legjelentősebb jelenetekről külső szemszögből, tárgyilagosan értesülhetünk, melynek olyan ereje van, hogy még a lélegzetedet is visszatartod, ahogy haladsz és úgy izgulsz a szereplőért, hogy minden simán menjen.
Mark karaktere lenyűgöző, ahogy a legreménytelenebb és legembertpróbálóbb helyzetben is meg tudja őrizni humorát, sőt akkor válik csak igazán viccessé, amikor a legszorultabb szituációkba kerül és ez nagyon jót tesz a műnek. Így egyik alapillérévé válva a humor lesz az, ami kiemeli az átlagos regények közül, végigkísérve a történetet. Nincs mit szépíteni, ritka jó humorérzékkel van megáldva Mr. Weir, nem vitás.
„Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.
Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.”
Végre hosszú idő óta egy olyan könyvet sikerült kifognom, melyről egyetlen egy rossz momentumot nem tudok felhozni, a terjedelme, a cselekménye, az írói stílusa, a szereplői, a befejezése mind-mind példaértékűen megalkotott és papírra vetett, mellyel az év egyik legjobb könyvévé vált számomra és szemrebbenés nélkül, bármikor újraolvasnám (ami nálam nagy szó).
