Amikor egy író megír egy közel tökéletes könyvet egy sorozat első köteteként, elég nehéz feladat lehet a következő darabnál megmutatni, hogy igenis tudja azt a színvonalat hozni, esetleg még túl is szárnyalni, melyet már egyszer megmutatott nekünk, olvasóközönségnek. Rengeteg esetben ez működik is, példának okáért egy új világrend életre keltésekor a következő részben lehet még jobban elmélyíteni azt, továbbra is fenntartva az érdeklődést és a figyelmet. Ebben az esetben, ha jól van megírva a mű, már ezzel sikereket és megelégedettséget érhet el, pláne ha még karakterfejlődést is beletesz, akkor aztán teljes az extázis és a boldogság. Valós, emberi történetek esetében már ugyanez a feladat sokkal nehezebb, hiszen nincs olyan „elterelő” közeg, mellyel ha nem is sikerül a szereplőket jól továbbformàlni, még mindig mankót jelentene. Itt kőkeményen a karaktereken áll vagy bukik minden, így ha először ellövöd a legjobb formát, szinte biztos, hogy nem fogsz a soron következőben túlteljesíteni és csupán egy hálátlan jó-jó, de minek kategóriába csöppensz az amúgy kitűnőnek megálmodott koncepciódban. Na valahogy így éreztem magam, amikor letettem Rebecca Donovan Csak lélegezz! sorozatának második kötetét, a Visszafojtott lélegzet címet kapó regényét, hiszen az első darabja, az Elakadó lélegzet 10/10 volt, annak is a legteteje. Őszintén szólva írtó kíváncsi voltam ezután a sokkoló kötet után mit tartogat még az alkotó számunkra, de ahogy balsejtelmem beigazolódott; semmi olyat, amely érdemleges maradna az első után.

Amennyiben még nem olvastad az első kötetet, javaslom kezd inkább annak elolvasásával, majd csak utána várlak vissza, nehogy sérüljön bármilyen mértékben is az az élmény, melyet az Elakadó lélegzet okoz.

Emma a történtek után visszatérni kényszerül a hétköznapi világba, ahol már nem kell tartania az erőszaktól, ebben pedig legjobb barátnője, Sara és családja, valamint Evan, a fiúja segít neki, akik úton-útfélen támogatják és mellette állnak. A való életbe való bekapcsolódásának csúcspontjaiként, egy hirtelen döntéstől vezérelve úgy dönt, itt az ideje anyjával újra felmelegíteni nem túl jó kapcsolatukat és hozzáköltözik, majd minden megoldódik alapon. Több évnyi nemtörődömséget azonban nem lesz egyszerű feladat semmivé varázsolni, de Emma legalább megpróbálja – az már más kérdés, sikerül-e lebontaniuk a közéjük ékelődött falakat, pláne úgy, hogy további szereplők bonyolítják az amúgy sem egyszerű életüket.

Már ott sántított a dolog, amikor az előző könyv befejezése okozta sokk az első oldalon pikk-pakk érvényét veszti és úgy lépünk át és tapossuk el azt, ahogy csak nem szégyelte az írónő. Hopp, Emma túlélte, hopp a gonosz megkapja méltó büntetését, ezzel lezártnak is tekinti az ügyet, csak Emma darabokban lévő lelke az, mely magában hordozza elszenvedett brutalitását, azt is elég irritáló és buta módon. Az incidens óta rémálmokkal küzdő lány teljes mértékben elfojtja érzelmeit még a hozzá legközelebb állók előtt is, akik persze sehall-selát módon ezt nem is veszik észre, néha sajnos olyan érzésem támadt, mintha nem is érdekelné őket. Azért Emmát sem kell félteni, ő is szépen halmozza a hülyeségeit, ahol csak tudja.

Szóval hol is a várva-várt karakterfeljődés? Na, ez egy jó kérdés, mert a könyv keretein belül biztos nem! Sőt, nemhogy nem mozdulnak a fejlődés felé, homlokegyenest tolatnak az ellenkező irányba! Az írónőnek hála lealacsonyodnak egy tipikus tinédzserdráma szintjére, ahonnan a végén éppencsak ki tudnak kecmeregni. Azoktól a sablonos tinis csevejektől felállt a hátamon még a nem létező szőr is! Idézni szerintem felesleges, úgyis mindenki el tudja képzelni, mire gondolok, nem is untatnálak vele benneteket.

Emma karakteréről érdemes még némi szót váltani, akiért az első rész során szerintem egy emberként szurkoltunk: amikor örült, mi örültünk vele, amikor kezdtek széthullani a dolgok, szorítottunk neki, hogy valahogy sikerüljön megoldania helyzetét. A második részben „nyújtott” alakítása esetén már távolról sem mondható el ugyanez… Olyan érzésem volt, mintha megrekedt volna abban a szituációban és közegben, melyből soha nem tud kitörni. Amikor ugyanis anyjánál nem épp úgy alakulnak a dolgok, ahogy várta ő tűr és tűr, próbálja elkerülni az elkerülhetetlent és reménykedik, hiábavalóan. Pedig minden körülmény adott volt hozzá, hogy bármikor visszatérhessen egy boldog közegbe, barátnője szeretnivaló családjához, ahol szinte családtagként kezeltèk. De nem, neki muszáj tovább szenvednie, mint valami mártír, de persze az okát nem tudjuk meg, ezt kell tennie és kész.

Persze azért Rebecca Donovan próbálkozik ehhez is hozzáadni egy kis erőszakosabb vonulatot, ha már ebben a szellemben kezdte Emma történetét. Csakhogy annyira sablonosra és kiszámíthatóra sikeredett, hogy már nem tudtam aggódni Emmáért, elkönyveltem olyannak, akinél élete velejárója a baj – és ezúttal ráadásul tényleg magának is köszönhette.

Egy szó, mint száz, tökéletes példát statuált vele az írónő, hogy melyik az az eset és könyv, melynek sosem szabadott volna folytatást készíteni. És még hol a vége!