Nem is gondolná az ember, hogy idősek köré szőtt történetek mennyire jók is lehetnek és mennyi potenciált hordoznak magukban. Önmagában az, hogy valaki megöregszik és tapasztalatokra tesz szert – mely által bölcsebbé válik -, ugye nem éppen elégséges, ezért fogják őket és kizökkentve a hétköznapi, megtanult, sokszor berögzült életükből egy új, szoktalan helyzetbe és/vagy környezetbe helyezik őket. Mindehhez járul még némi humorral megfűszerezés és bamm, a végeredmény zseniális lesz! Ennek első ékes bizonyítéka nálam Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regénye volt, melyben pontosan ezek az elemek segédkeztek abban, hogy a szívemhez közel kerüljön főszereplője, továbbá maga az egész alkotás és arra ösztönözzön, hogy újabb hasonló kaliberű főhőst szerepeltető könyveket vegyek a kezembe.
Nemrég két olyan regényt is sikerült elolvasnom, melyek ugyancsak idős emberek és az ő életük köré szövődik és azt kell, hogy mondjam sikerült a krémbe belenyúlnom, hiszen mindegyik páratlan a maga nemében.
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Ove 59 éves és mindenről megvan a határozott véleménye. Példának okáért a Saab számára az autók autója és bizalmatlan minden olyan emberrel szemben, akik Volvót vagy más külföldi márkájú járművet vezetnek. Napjainak megvannak a fix pontjai, melyektől sosem tér el: legyen az a lakótelep tisztántartása, vagy a tiltó tábla ellenére ott parkoló autók rendszámának felírása, ezeket ráadásul kötelességének érzi, hogy elvégezze, ha már embertársai nem teszik meg. Lételeme a munka és nem érti mások hogy nem érthetnek olyan egyszerű dolgokhoz, mint egy radiátor légtelenítése, tolatás vagy egyéb ház körüli munka. Ám most, hogy állás nélkül maradt és a szomszédai is folyamatosan keresik apró-cseprő ügyekkel, mellyel keresztbe tesznek fontos célkitűzésének, úgy érzi, minden összeesküdött ellene. De az, hogy miképp jutott el idáig és hogy próbál túlélni morgolódások közepette és elvégezni feladatát, azt az olvasónak magának kell felfedeznie.
Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry sorozat 1.)
Harold Fry nyugdíjba vonulása után éli szürke, hétköznapi életét feleségével, míg egyik napon kap egy levelet régi munkatársnőjétől, Queenie Hennessy-től, akit 20 éve látott utoljára és most halálos betegsége utolsó fázisáról tudósít, továbbá búcsút vesz a férfitől. Harold megírja válaszát, majd elindul vele a sarkon lévő postaládához, de aztán úgy dönt, tesz inkább egy hosszabb sétát és máshol dobja be. A távirat végül csak nem akaródzik kikerülni a kezéből és hirtelen felindulásból nekivág gyalogszerrel eljuttatni sorait a címzetthez. Igen ám, de nem holmi szomszédságig történő sétálás veszi kezdetét, hanem egy 900 kilométer hosszú kalandtúra, mivel meggyőződése szerint amíg útja tart, addig Queenie is életben fog maradni. Vitorláscipőjében és vékony kabátjában indul neki a távolság legyűrésének, melynek során különleges emberekkel találkozik össze és emlékeinek felidézése által életéről is számot vesz. Na de az, hogy sikerrel jár-e a küldetése, csak az fedezheti fel, aki végigolvassa a regényt.
A két főszereplő karaktere élesen szemben áll egymással. Ove egy karakán, határozott, folyton zsörtölődő idősnek tűnik, de ugyanakkor már nem áll túl pozitívan a jövőhöz. Ezzel szemben Harold visszahúzódó, csendes és szerény, de a múltban elszenvedett ballépései ellenére tele van elszántsággal, hiszen nem mindenki vágna neki egy ekkora útnak felkészületlenül. A maga nemében mindkettő olyan főhös, akit hamar a szívébe zár az ember, főleg amikor egyre több dolog derül ki róluk és megtudunk bizonyos okokat, mi miért alakult úgy, ahogy. Ha már itt tartunk, mindkettő könyvnek elengedhetetlen részét képezi a múlt megismerése, mely a jelen történéseivel párhuzamosan kerül felvázolásra, a lényegi részekre koncentrálva, azokra, melynek a jelenre is kihatásuk van. Mindezeknek köszönhetően komplex képet kapunk róluk és egyben személyiségük fejlődéséről, mely segít eligazodni az éppen történtek megértésén.
Alapvetően mindkettő a drámai műfajba sorolható, de Ove történetének kulcsfontosságú részét képezi a humor jelenléte. Amolyan tipikus egyik szemed sír, a másik pedig nevet effektus, nagyon jót is tesz neki ez a fajta keveredés, így legalább van ami kiegyenlítse azt, amikor alaposan gyomron talál egy-egy döbbenetes esemény, melyre nem is számít az olvasó. Ezt a gyomrost Harold esetében is elszenvedjük, csak itt nincs az a vicces közeg, amely ellensúlyoz. Ez volt az egyetlen úgymond gyenge pontja Rachel Joyce művének, hogy a drámai hangvétel túlságosan eluralkodott a sorok között és nem volt, amely felemeljen. Persze a vége kárpótol minket, mert nagyon szépen lett megírva, szinte el is felejtette velem a közepetájt érzett bizonytalanságot és a félelmet, hogy mi is kerekedhet ki ebből.
Terjedelmüket tekintve rövidebbnek mondhatóak, pláne abból kifolyólag, hogy olvastatját magukat, ezért hamar a végükre lehet jutni, még ha az alkotások végén nehezen is engedjük el őket, hiszen eléggé a szívhez tudnak nőni.
Nem hiszem, hogy szükséges lenne bővebben kielemeznem őket, mert akkor már sérülne az a varázs, melyet az olvasásuk közben fogtok érezni. Lényeg a lényeg, mindkettő kötelező eleme a könyvespolcoknak! Ha mindenképpen választanom kellene közülük, Ove történetére voksolnék, akinek köszönhetően olyan érzelmi hullámvasúton mentem keresztül, mint még soha egy könyv esetében sem, ezért nem meglepő módon be is került a top kedvencek közé, magaslati pozícióba.