Egy újabb disztópikus regény, amelyben a világ kifordul önmagából, és elhatárolódik saját értékrendjétől: az állatokat egy halálos vírus miatt megsemmisítik, ennek eredményeképpen eltűnnek a házakból, az utcákról, az állatkertekből, a vadonból, ugyanakkor a vágóhidakról, illetve a boltok kínálatából is. A világ vezetői úgy gondolják, hús nélkül mit sem ér az emberiség, ezért kitalálják, hogy embereket fognak tenyészteni a kieső táplálék helyettesítésére. A húsfeldolgozás ezzel a megváltozott körülménnyel, génmódosított, hangjuktól megfosztott egyedekkel újra megindul, történetünkben éppen egy ilyen Húsgyár hivatalnoka szemszögéből követhetjük az eseményeket egy olyan világból, ahol a kannibalizmus nemhogy elfogadottá, de a mindennapi élet részévé is vált. A főszereplő, Marcos Tejo érzelemmentes profizmussal kalauzol bennünket a normálisnak álcázott pokol legsötétebb bugyraiba, miközben legbelül, a szívében háború dúl. Egy nap ráadásul ajándékba kap egy fogyasztásra szánt nőstényt, a dolgok pedig innen bonyolódnak csak igazán.

Fontos kiemelni Agustina Bazterrica regényénél, hogy egyáltalán nem való mindenkinek. A kannibalizmus témája csupán egy dolog, ennél sokkal jelentősebb az, hogy érzelmileg mennyire megterhelő. Úgy gondolom, elég sok mindent elbír a gyomrom, és a lelkem is, de ez a könyv néhol nekem is kemény dió volt. Egyszerre vitt előre a lendület, hogy még több mindent megtudhassak erről a borzalmas döntésről, valamint a megváltozott rendről és annak működéséről, viszont, amikor fokozatosan be lettem avatva a dolgok kegyetlen és felkavaró menetébe, többször is meg kellett állnom egy-egy szusszanásnyira, hogy kicsit fellélegezzek az olvasottakból, mielőtt teljesen lehúzna magával a mélybe.

„A rabszolgatartás tilos. Emlékszik egy család esetére, akiket feljelentettek és bíróság elé állítottak, mert tíz nőstény dolgozott náluk egy titkos műhelyben. Meg voltak billogozva. Egy tenyészetben vették őket, majd betanították a munkára. A Városi Vágóhídon dolgozták fel őket. A nőstények és a család is különleges hússá változtak. A sajtó hetekig cikkezett a dologról. Még most is emlékszik, hogy ismétlődött folyton a közvéleményt sokkoló mondat: “A rabszolgatartás barbár dolog.””

Letaglózó, gyomorforgató, mégis zseniális a maga nemében, az egyik legütősebb könyv, ami idén a kezeim közé került. Az az objektív narrálás, amely végigkíséri a fejezeteket, miközben az emberi kegyetlenség megannyi bugyrába betekintést nyerhetünk, félelmetes, ugyanakkor egyszerűen hibátlan. Szó esik a cselekményen keresztül arról is, hogy az egyes társadalmi rétegek hogyan viszonyulnak a dolgokhoz, ki az, aki tud mindezzel együtt élni, milyen áron, és ki az, aki nem. Rengeteg gondolatébresztő kijelentést olvashatunk, tipikusan az a könyv, amit nem tudsz annyival lerendezni, hogy az utolsó betűig elolvasod, utána még jó ideig beférkőzik a tudatodba, és nem ereszt. Főleg a vége, úristen a vége…! Meghökkentő végkifejlet, de mit mondhatnék? Ehhez az egészhez pont ez kellett, nem is lehetett volna illőbb befejezést megírni.

Röviden, tömören: a Pecsenyehús egy olvasmány, ami újfent gyarapítja a nem könnyű hangvételű történetek sorát, de aki érez magában kellő erőt, arra felejthetetlen hatással lesz.

Köszönöm a Kiadónak, hogy elolvashattam a regényt!

5/5