Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ősöreg és csendes erdő mélyén egy Giovanni nevet viselő robot. A világából az emberek már rég eltűntek, feltalálóként igyekezett fákra épült, különleges házát otthonossá, eszközeit minél szélesebb körűvé tenni, ám a magányt nehezen tűrte. Egészen addig, amíg egy embergyermek hozzá nem került, valamint társul szegődött melléjük még két másik robot is: egy nővérrobot, illetve egy robotporszívó, akik megtöltötték élettel és humorral a mindennapjaikat, furcsa szokásaikkal. Így éltek ők, egy furcsa, de annál több szeretettel teli családként.

Biztonságot nyújtó, idilli közegüket megbolygatja, amikor Victor, a család emberi tagja egy ismeretlen robotra bukkan, megjavítva pedig kiderül (bár a HAB névre keresztelt robotnak nincsenek emlékei), a múltban Giovanni és ő ismerte egymást. A bonyodalmak innentől veszik igazán kezdetüket, a múlt sötét árnyainak hitt robotok lecsapnak rájuk és elragadják Giót, főhőseinknek pedig nem lesz más választása: fel kell kerekedniük a gépek uralta városba, hogy megmentsék társukat az újraprogramozástól, vagy ami még rosszabb, a megsemmisítéstől.

A történet alapján azt hihetnénk, egy bájos mesével van dolgunk (a fejezetek során több Pinokkió idézettel is találkozhatunk, mely nem a véletlen műve), ám Klune a humorral tűzdelt, szeretettel megtöltött sorok mögé feszültséget, komoly érzelmi drámát rejt, a másság témáját is feszegetve – és most itt nem csupán az emberi nemi identitással kapcsolatban értendően, hanem magukat a robotokat, illetve az emberekkel lévő kapcsolatukat illetően is.

– “A halál… megvan a haszna az elevenek számára. Abban a pillanatban, hogy megszületsz, elkezdesz haldokolni. – Sóhajtott egyet, és hozzátette: – Milyen szép gondolat.
– Szép… – ismételte Vic rosszalló hanghordozással.
– Igenis szép. Csak gondolj bele! A ti életetek véges. Az idő máris csúszik kifelé az ujjaid közül. Ami megteremti benned az érzést, hogy sietned kell. Hogy megtegyél mindent, amit tehetsz. Hogy rendbe hozz dolgokat. Kíváncsi lennék, milyen érzés lehet az, amikor valakiben valódi motiváció dolgozik.
– Miért? Ez tervezési hiba.
– Hiba? – kérdezte a Kocsis, és felkacagott, majd folytatta: – Hát persze hogy az! A hibáitok tesznek felsőbbrendűvé titeket, minden lehetséges értelemben. Nem számít, mire képesek a gépek, nem számít, milyen erősek lettünk, a hibák hiánya lesz a végzetünk. Hogyan is maradhatnánk fenn, amikor a gépek által készített dolgok tökéletesek, egészen a mikroszkopikus részletekig? Amikor a gépek által írt és játszott zene mentes a szenvedélytől és az örömtől? A mi egyetlen hibánk, hogy arra ítéltük magunkat, hogy az örökkévalóságig utánozzuk azokat, akikről eldöntöttük, hogy nem méltóak a létezésre.”

Korábbi regényeihez képest lassabban építkezik, de számomra, mint a téma iránt érdeklődő olvasónak, ez nem volt probléma, sőt. Érdekes gondolatokat, illetve szépen megjelenített körforgást tapasztalhatunk ebben a felvázolt disztópikus világban, hiszen hiába az emberek kiűzetése, majd teljes eltüntetése, ez sem szab gátat annak, hogy a robotok közül néhányan öntudatra ébredjenek, és elkezdjenek érezni, „emberibbé” válni.

Könyveinek legnagyobb erőssége, hogy nem megy át szirupos, rózsaszín érzelgésbe, ez is itt remekül prezentálásra kerül, vannak ugyan emelkedettebb részek, illetve mélypontok, követi a bevett sémát – egy ideig, de semmiképpen sem lehet azt mondani rá, hogy az a tipikus minden jóra forduló cselekmény, és ez főképp tetszett benne.

Klune a történet mesélése közben még arra is vette a fáradságot, hogy fejet hajtson a témában alkotó, hozzáértő nagyok előtt. A gépek által uralt, Elektronikus Álmok Városa remek utalásokat rejt magába, akarva-akaratlanul is Simon Stålenhag Elektronikus államát juttatta eszembe, vagy éppen Philip K. Dick hasonló nevet viselő novellagyűjteménye sem lehet a véletlen műve, ahogy Asimov megemlítése sem.

„Hab elfordult a képernyőtől. Ratched nővér távolabbra hátrált, és a monitora elsötétült.
Vic ekkor ismét az ajtó felé nézett, és megszólalt:
– Elmehetsz!
Hab felkapta a fejét, és kifakadt:
– Micsoda?
– Nem vagy köteles itt maradni – felelte Vic a vállát vonogatva. – Nem vagy fogoly. Nem fogunk akaratod ellenére itt tartani.
– Az a-a-akaratom – mondta az android lassan, akadozva. — Va-va-van akaratom?
-Ó, fiú – felelte Ratched nővér. – Nincs elegendő pszichológiai vagy filozófiai tudásom ahhoz, hogy megbirkózzak ezzel a kérdéssel. Nem tudok kielégítő választ adni rá.
Ha ezt Asimov hallaná, nagyot csalódna bennem…”

A bábuk élete egy science fiction témakörben elhelyezett, a szeretetre épülő történet, melynek nem kenyere átvenni a stafétabotot a műfajban alkotóktól, inkább az érzelmeket, összetartozást, elfogadást előtérbe helyezve, betekintést nyújt egy gépek által uralt világba, amely mégsem olyan tökéletes, ahogy azt a robotoktól várnánk, főleg, ha egy emberi tényező is szerepel benne.

Köszönöm a Kiadónak, hogy elolvashattam a regényt!

5/5