Ember és gépnép kapcsolatáról | T. J. Klune: A bábuk élete

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ősöreg és csendes erdő mélyén egy Giovanni nevet viselő robot. A világából az emberek már rég eltűntek, feltalálóként igyekezett fákra épült, különleges házát otthonossá, eszközeit minél szélesebb körűvé tenni, ám a magányt nehezen tűrte. Egészen addig, amíg egy embergyermek hozzá nem került, valamint társul szegődött melléjük még két másik robot is: egy nővérrobot, illetve egy robotporszívó, akik megtöltötték élettel és humorral a mindennapjaikat, furcsa szokásaikkal. Így éltek ők, egy furcsa, de annál több szeretettel teli családként.

Biztonságot nyújtó, idilli közegüket megbolygatja, amikor Victor, a család emberi tagja egy ismeretlen robotra bukkan, megjavítva pedig kiderül (bár a HAB névre keresztelt robotnak nincsenek emlékei), a múltban Giovanni és ő ismerte egymást. A bonyodalmak innentől veszik igazán kezdetüket, a múlt sötét árnyainak hitt robotok lecsapnak rájuk és elragadják Giót, főhőseinknek pedig nem lesz más választása: fel kell kerekedniük a gépek uralta városba, hogy megmentsék társukat az újraprogramozástól, vagy ami még rosszabb, a megsemmisítéstől.

TOVÁBB →

T. J. Klune és az ő szívmelengető történetei | Ház az égszínkék tengernél és A suttogó ajtón túl

Elöljáróban annyit hozzáfűznék, hogy nem igazán vagyok olyan olvasó, akit rajongási szinten magával tud ragadni egy-egy szentimentális, csupaszív, már-már ragacsosan szirupos történet, ezért roppant kíváncsi voltam, hogy a rengeteg olvasói dicsérettel és ömlengéssel illetett író vajon mit tudhat, mi lehet a titka, miért van oda mindenki ezekért a regényekért? Bevallom, ilyenkor mindig bennem van a félsz a túl népszerű és túlságosan szeretett művek iránt, számomra ez sok esetben éppen az ellenkező hatást váltja ki, és nem ritka, hogy a kézbe vétel helyett inkább kerülöm az adott könyveket. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kíváncsiság is ott motoszkál a fejemben, és ennek intenzitása, vagy épp egy ajánló képes olyan löketet adni, melynek eredményeképp mégiscsak azon kapom magam, hogy a beszerzési lehetőségeket böngészem. Nem volt ez másképp T. J. Klune esetében sem, a kiadó pedig volt olyan kedves, és elküldte nekem mindkét regényét. Elsőként a Ház az égszínkék tengernél került a kezembe, majd nem sokkal követte A suttogó ajtón túl, így az az állítólagos varázs, ami körbelengi ezeket a történeteket, maximum lángon éghetett bennem, már csak az volt a kérdés, lángra lobban-e.

TOVÁBB →