A skandináv irodalom különleges helyet foglal el a kedvelt olvasmányaim között, van valami megmagyarázhatatlan vonzódásom ehhez a lelassult, részletekbe menő, sokszor zord atmoszférához, amelyben ezek a regények íródnak. Karin Smirnoff nemrég megjelent regénye, az Elmentem az öcsémhez is ebben a szellemben íródott, sőt, ha lehet ezt mondani, lélektani drámaként a fagyos észak legsötétebb lélekbugyraiba nyerhetünk bepillantást, ráadásul egy trilógia nyitányaként ismerkedhetünk meg Jana Kippo-val, és az ő felforgatott, fájdalommal kikövezett, nem éppen egyszerű életével.

Jana hosszú évek után visszatér öccséhez, illetve a családi házukhoz, mely megannyi fájdalmas emléket és titkot rejt magában, és amelyeket jobb lett volna elfelejteni ahelyett, hogy az életüket felforgatva, újra felelevenítésre kerüljenek. Az emlékezés mezsgyéjén haladva, ahogy egyre több dolog kerül újra napvilágra, úgy bonyolódik Janáék élete is, a kérdés pedig már csak az lesz, létezhet-e kiút mindebből.

„Elmentem az Öcsémhez. Busszal utaztam a part mentén és az enégyes főútnál leszálltam. Aztán gyalog indultam el a falu felé.

Sűrűn esett a hó és belepte az utat. A hópelyhek befurakodtak az alacsony szárú bakancsomba és a bokám úgy fázott mint gyerekkoromban.

Feltartott hüvelykujjamra talán megálltak volna az autók de egyetlen kocsi sem jött arra. Az öcsém házáig néhány kilométert kellett megtenni és az út emelkedett.

A magam szórakoztatására everttaubét énekeltem. A szüleink imádták everttaubét aztán meghaltak.”

Hangulatos sorokkal indít a regény, de már az elejétől kezdve megannyi ki nem mondott érzelem tükröződik a mondatokból, és ez a regény cselekménye, visszaemlékezései folyamán egyre intenzívebben lesz jelen. Egy emberi sors megannyi buktatója kerül terítékre: trauma, bántalmazás, alkoholizmus, halál, mely egy egész falura is sok lenne, nemhogy néhány emberre korlátozódva.

Érdekes kettőség uralkodott bennem az olvasása közben, egyrészről elborzasztott, amikről olvastam, másrészről viszont egyre jobban feltámadt bennem a kíváncsiság, vajon mindezek után mi várható még Janáék életében, eljön-e a pont, ahonnan már jobbra fordulnak az események, vagy épp ellenkezőleg, ez csupán valami rettenetes nyitányt jelent valami sokkal rosszabbnak. Az első részben bejárt út éles kanyarokkal tűzdelt, hatalmas szakadékok mentén húzódó, toldozott-foltozott, vadregényes tájjal körbevett, semmiképpen sem unalmas és egyhangú, tipikusan olyan, amely még sokáig az ember gondolatai között marad.

Egyetlenegy szívfájdalmam a központozás hiánya, egyike lett azon regényeknek, amelyekkel igencsak nehezen indult a kapcsolatom. A történések hiába kötöttek le már a kezdetektől fogva, egyszerűen annyira zavart a vesszők, gondolatjelek hiánya, a kisbetűs, egybehányt nevek, hogy kénytelen voltam egy kicsit pihentetni, és úgy visszatérni hozzá, hogy akkor vegyem a kezembe, amikor teljes mértékben rá tudok koncentrálni, hátha enyhül ez az elutasító érzés. Meglepő módon, nagyobb dózist elolvasva valóban sikerült a háttérbe szorítani és másodlagosnak tekinteni ezt a fajta írásmódot, sőt, egy idő után azt vettem észre, nagyon sajátos atmoszférát ad neki, ha az ember kellőképpen belemerül hosszabb lélegzetvételnyi időre, és így adja ki igazán az erejét, ezt a magával sodródó hangulatot. Mindenkinek azt tanácsolom, ha a kezébe veszi ezt a regényt, semmiképpen se vegye félvállról, mert akkor – emiatt a különc stílus miatt – nem fogja megtapasztalni a regényben rejlő igazi erőt, azt az olvasási élményt, mellyel igazán bele lehet látni az egész helyzetbe, körülményekbe.

A maga nevében emlékezetes olvasmányként fogok visszagondolni rá, sajnálom, hogy nem tudott teljesen tökéletes lenni az írásmódja miatt, holott a cselekmény tényleg megérdemli a figyelmet és az ismertséget.

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

4/5