Vannak azok a könyvek, amelyeket beszerezve egyből nekiugrok az olvasásuknak, és akadnak olyanok is – mint például a jelen bejegyzés alanyai -, amelyek türelmesen várják sorukat, amíg előbb, vagy (inkább) utóbb kedvet nem kapok hozzájuk valami isteni sugallat, bohém szeszély, vagy éppen egy hús-vér ajánló hatására. Cixin Liu A háromtest-trilógiájával hat éven keresztül szemeztem a polcon, mire eljutottam oda, hogy most már illene megismerkednem ezzel a már-már klasszikusnak mondható sorozattal, a 2023-as évem eddig úgy is nagyrészt a vaskos kötetek és sorozatok körül forog, ez pedig mindkettőnek eleget tesz.

Mielőtt nekikezdenék a harmadik rész olvasásának, gondoltam összefoglalom az eddigi benyomásomat a sorozatról, melyet, ha egy szóban kellene kifejeznem, elsőre egyből azt mondanám: túlírt. Bár az első rész mindössze 406 oldalt számlál, már ebben is érzékelhető, mennyire szeret az író kalandozni, elmélyedni egy-egy ember gondolataiban, emlékeiben, olyan utakra kalauzolni, melyek ugyan hatással vannak a cselekményre, mégis kitekintőnek érezheti az olvasó. Ugyanakkor mégis van benne valami magával ragadó, kíváncsiságot ébresztő erő, amely a nehezebben befogadható részeken túllendít, majd olyan löketet ad, amelynek köszönhetően alig várod, hogy újra belemélyedhess, csillapítva a feltörekvő érdeklődési hullámod.

A sorozatról mindössze egyetlen dolgot tudtam, azt, hogy földönkívüliekkel kapcsolatos, ennél mélyebbre nem is szándékoztam előzetesen beleásni magam, gondolván, így lesz igazi felfedezés maga a történet. Az első könyvnek, A háromtest-problémának nekiállva azonban egy olyan bevezető fogadott, amely jóval másabb, jóval távolabbi irányból közelítette meg a dolgokat, mint azt vártam, sikeresen meglepve ezzel, hogy bizony nem egy sablonos regény előtt állok. A tudósokkal történt furcsa dolgok, az ezzel kapcsolatos nyomozás, majd a rejtélyes online számítógépes játékhoz vezető út, és annak tartalma mind-mind olyan szegmens volt, amelyet kihegyezett figyelemmel követtem, és amelyek a leginkább elnyerték tetszésemet. Ám mindezeken felül kicsit úgy éreztem, lébecolgat ideológiák, gondolatok, tudományos tartalmak között, változó és hullámzó intenzitással. Majd elérkeztem az utolsó 50 oldalhoz, amely az egész történet erősségét jelentette számomra, és azóta sem értem, miért nem lehetett az egész regény ilyen? Miért kellett az a megannyi sallang, amikor egy ilyen befejezést képes valaki papírra vetni? Sikeresen elérte, hogy bizakodással telve egyből kezembe vegyem a folytatást, hátha a továbbiakban megmarad ez az érdekes és új dolgokba való belemélyedés és fejtegetés, na meg azért is, mert kellő bonyodalommal a hátunk mögött nagyon felcsigázott, mihez kezd magával az emberiség egy idegen civilizáció fenyegetettségével szemben.

A sötét erdő a maga 654 oldalával azt azért sejtetni vélte, hogy tömény izgalmat és feszültséget nem fog ezen a megannyi oldalon keresztül folyamatosan teremteni és fenntartani. A kezdeti lelkesedésem elég hamar alább is szállt, és átváltott egy monotonitást tűrő, óvatos puhatolózásba, amely keresi ugyan a lehetőségeket, hogy valami nagyszerűt és forradalmit olvasson, de csak módjával. Az első részhez képest sokkal kevesebb volt a fogódzó, amelynek az lett volna a hivatása, hogy átlendítsen az unalmasabb részeken. Az persze vitathatatlan, hogy remek és egyedi ötleteket vonultat fel, amely megannyi gondolatot, kérdést ébreszt, de ezzel ismét azt érte el, hogy hullámzott az egész, mint a Balaton egy kiadós vihar idején, és nem volt meg az a kiegyensúlyozott, töretlen minőség, amit vártam volna.

Mivel az idei évben belemásztam a távol-keleti regényekbe, bevallom, arra számítottam, jobban érződni fog ez a fajta hatás, amely átitatja ezeket a könyveket, lévén kínai szerzővel van dolgunk, de ezzel kapcsolatosan abszolút hiányosság maradt bennem, még az első résznél csak-csak felsejlik a kommunizmus árnyéka, de a másodiktól kezdve már tökéletesen besorakozott nyugati társaihoz.

Mindezek után fogalmam sincs, mit várjak a harmadik résztől, egyáltalán legyenek-e elvárásaim, hiába jelenti ez a kötet a történet végét, illetve (remélhetőleg) az egész trilógia csúcspontját, elképzelni sem tudom, mi fog rám várni. Az biztos, hogy szükséges egy kis pihenő, hogy arra a 808 oldalra felvértezzem magam.

 „A világegyetem egy sötét erdő. Minden civilizáció egy fegyveres vadász, aki kísértetként oson a fák között, lágyan félresöpri az útjában lévő ágakat, és próbál hangtalanul haladni előre. Még levegőt is óvatosan vesz. A vadásznak óvatosnak kell lennie, mert hozzá hasonló vadászok lopakodnak szerte az erdőben. Ha más élőlényre akad – legyen az másik vadász, angyal vagy démon, törékeny csecsemő vagy csoszogó öregember, angyali fiatal lány vagy istenhez hasonló fiú -, csak egyvalamit tehet: tüzet nyit rá, és megsemmisíti. Ebben az erdőben a másik ember jelenti a poklot, az örök fenyegetést. Minden olyan életformát, amely felfedi létezését, gyorsan eltörölnek. Ez a kozmikus civilizáció képe, ez a Fermi-paradoxon magyarázata.

Shi Qiang újabb cigarettára gyújtott, még ha csak azért is, hogy világítson egy kis fény.

–Ebben a sötét erdőben van azonban egy ostoba gyermek, az emberiség, aki tábortüzet rakott, és ott kiabálja mellette, hogy „Itt vagyok! Itt vagyok!” – mondta Luo Ji.”

4/5