Agustina Bazterrica első magyarul megjelent regénye, a Pecsenyehús nagy hatással volt rám, a hideg futkározik azóta is a hátamon, ha csak rágondolok sokkoló témájára és cselekményére. A kannibalizmus disztópiája után az írónő maradt a műfaj berkein belül, de ezúttal a Méltatlanok által a magára maradt emberiség könyörtelen vallási berkeibe nyerhetünk betekintést, egy oltalom nélküli világba, ugyanolyan kendőzetlen és kíméletlen körülményeket életre keltve, akárcsak korábbi művében.

„(…) a Szent Testvériség Házának a csendje olyan, mint egy levegőben úszó, ürességben tekergőző fehér kígyó.”

A világ, ahogy mindig is működött, megszűnt létezni. A klímaváltozás, a megannyi természeti csapás által a civilizációból megmaradtak a túlélésért küzdenek az embertelen, nomád körülmények közepette. A szélsőséges állapotok szélsőséges berendezkedéshez vezetnek, erre a Szent Testvériség Háza kiváló például szolgál. Az itt lakók kasztokba rendeződve élik mindennapjaikat, könyörtelen bánásmódban részesülve a felsőbbrendűek által. Az egykori kolostor falai között félelem és rettegés ólálkodik, hiszen elég egy apró, helytelen tett, akár egy rosszkor kiengedett hangfoszlány, hogy megtapasztalják a fájdalmat, a csonkítást, és akár a halált büntetésként. Főhősünk ebben a bizarr vallási fanatizmussal átitatott közösségben él, alacsony rangú méltatlanként. A külső szemlélőként elfogadhatatlannak tűnő elvek mentén működő „menedékben” mégis otthonra lel, és egyfajta dicsőség megéléseként szeretne csatlakozni a kiválasztottak közé, mert hát mi egyéb célja lehetne már ebben az életben, mint a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot? A történet az ő rögös, bonyodalmakkal teli útvesztőjén kíséri végig napjait, naplóbejegyzései által.

„A Szent Testvériség Házában nincsenek fecskék. Nincsenek évszakok sem, egyetlen hét alatt átélhetjük mind a négyet, az egyik keresztbe vágja, tönkreteszi a másikat, a téli hideg megfagyasztja a tavaszi napot, a melegben elpárolog az őszi béke, és közben mindegyiket átható csend keretezi, amely minden alkalommal egyre gyorsabban terjed. A madarak csendje, akik szinte már sohasem dalolnak.”

A sokkoló szó összes szinonimáját bedobhatnám, úgy érzem, akkor érkeznénk meg igazán azokhoz az érzésekhez, amelyek a regény olvasása közben leginkább jellemezték a kedélyállapotomat. Bazterrica remekül ért ahhoz, hogy olyan hangulatot teremtsen soraival, amelytől megfagy a vér az ember ereiben. Szinte éreztem azt a feszült, fagyos csendet, amely az épületben uralkodott, és azt a magányt, amely a folyosókon terjengett. Ráadásul oldalról-oldalra tudta fokozni a rettenetet, így gyakorlatilag egy pillanatra sem lélegezhettünk fel (na jó, talán a legvégén, amikor kikerültünk ebből a légkörből).

„Elgondolkodtam, milyen lehet a félelem szaga, és arra jutottam, hogy nem lehet érzékelni, mert olyan, mintha belülről fagynánk meg.”

A jelen borzalmai mellett a múlt is fokozatosan felidézésre kerül, és vele együtt beszivárognak azon eszközök, kifejezések, amelyek a mostani állapotok között már nagyon idegenül hangzanak, számunkra mégis egyfajta kedves ismerős, egyfajta kapaszkodó, hogy igen, valamikor létezett egy normálisabb világ, normálisabban gondolkodó emberekkel, nem ilyen volt mindig is az alap berendezkedés, mint most. Így értesülhetünk arról is, hogy érkezett meg főszereplőnk ebbe a rettenetbe.

„Ma már hasznavehetetlen kacatok voltak csupán, néma, fekete kijelzők. Így mondta anya, néma, fekete kijelzők, és megmutatta saját, már nem működő mobilját, mesélt arról, milyen volt a világ azelőtt, hogy az emberek mindent ezen a kis képernyőn csináltak, hogy szerintük egyes országokban a Mesterséges Intelligencia térnyerése miatt kapcsolták le az áramot, hogy ne vehesse át a hatalmat, ne tudjon függetlenné válni, ne hajthassa az igájába azokat, akik megteremtették. És hogy a végső lekapcsolás után már nem lehetett helyreállítani, újraépíteni, újraindítani a világot, mert a természet a pusztítást új szintre emelve elvégezte a többit.

Minderre én nem emlékezhettem, újszülött voltam még, egy apró lény, aki épp csak megérkezett ebbe a szétszaggatott világba, egy olyan világba, ahol teljes szigetek, országok, földrészek kerültek víz alá. Nem értem pontosan, mi az a Mesterséges Intelligencia. Valami megfoghatatlan, mondta anya, amely a világ nagy részét uralta, és voltak embercsoportok, akik odavoltak érte.”

Nehéz helyzetben vagyok, mert egy lelkileg ennyire megterhelő olvasmányra hogy is mondhatnám, hogy megéri elolvasni? Mégis, számomra felejthetetlen regény volt, és főleg a hatása miatt – nehéz úgy átadni az érzéseket, közvetíteni az eseményeket, hogy valóban úgy érezd, mintha te is ott lennél a karakterek mellett, és együtt tapasztaljátok meg ezt a kitekert, zord felállást, de az írónőnek ez újfent tökéletesen sikerült.

Nem tudom, mi lesz a következő kíméletlen ötlete, de én ott leszek, és hagyom, hogy újra kifacsarja a lelkem.

„Fokozatos eltűnése ebből a világból a tüdőmbe fészkelte magát. Bomlás és magány szagát éreztem, az élettelen testek mérhetetlen magányának szagát, a magányét, amely akár a halvány fény, bármelyik pillanatban kihunyhat.”

Köszönöm szépen a Kiadónak, hogy elolvashattam a regényt!

★★★★★