Vannak bizonyos könyvek, amelyek megkövetelik maguknak, hogy bizonyos közegben, környezetben, időszakban vagy évszakban olvassák. Kitűnő példa ezekre a könnyed nyári, romantikus olvasmányok, melyeket a szabadba kiülve, vízpart melletti napozás közben érdemes olvasni, amikor is nem szeretnénk magunkat megterhelni súlyos, bonyolult cselekménnyel tarkított regényekkel, de mégis olvasni támad kedvünk. Továbbá ott vannak a misztikusabb, rejtélyesebb, néha horrorisztikusabb történetek, melyek gyakori eleme a hűvös, köddel borított őszi vagy téli táj, ezért rendkívül hangulatos éppen az évszakában bújni egy forró tea és egy meleg takaró társaságában.
Ezúttal a természetet kapjuk meg, mint uralkodó közeget, pontosabban a növények kerülnek Maryrose Wood – Méregnaplók címet viselő kötet középpontjába, ahol is gyógyhatású és mérgező példányok beleszövésével kísérhetjük figyelemmel szereplőink sorsait. Nagy részét éppenséggel zöld övezettel tarkított tájakon, vonaton zötykölődve olvastam, így valamennyire jelen volt a szükséges miliő, de ennél a könyvnél úgy érzem, ha kiterültem volna a fűbe sem jelentett volna számomra nagyobb élményt, mert alapvetően nem ezek jelentették számomra a fő problémákat.
A Chaos Chalking trilógia első része az újdonság erejével lopta be magát a szívembe, még az apróbb hibái ellenére is, hiszen sikerült egy elég egyedi alaptörténetet kovácsolnia a csak férfiakat tartalmazó, különös háttértörténelemmel rendelő társadalom Zajjal teli világával, illetve a nem mindennapi nyelvezettel kommunikáló szereplőivel. Gondolom nem árulok el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az izgalmas befejezést kapó regény folytatásához is megjött a kedvem, így amikor kezembe vettem Patrick Ness második kötetét, a Válasz és Kérdést nagy reményekkel álltam neki, hogy újra elvarázsoljon a zajokkal teli környezetével, jó értelemben furcsa tájszólásaival, no meg főszereplőink sorsának további alakulásával, de azt kell, hogy mondjam, a könyvet kivégezve nem voltam maradéktalanul megelégedve.
Az ügyvédek és ügyészek köré szőtt, tárgyalóterembe koncentrálódott történetek azok, amelyeket mindig nagy érdeklődéssel figyelek, hiszen itt aztán lehet csűrni-csavarni az emberi sorsokat, illetve az emberi fantáziát – vagy épp a meglepő igaz hátteret – felhasználva sorsdöntő fordulatokkal teletűzdelni a cselekményt, mely emberi életeket ment meg és tesz tönkre, sokszor a várttal ellentétes, meglepő végkifejleteket kiváltva. Pár ilyen történetnek lehettem már szemtanúja a képernyő előtt (mint pl. A törés, Az igazság ára, Cserbenhagyás) és eddig mindig sikerült maradéktalanul megfelelniük a maguk módján a különféle fondorlataikkal. Könyvek esetében az első bírósági ügyes regényemnek mondható William Landay – Jacob védelmében című műve, de követve az eddigi struktúrát most sem sikerült csalódni az ilyen jellegű elbeszélésekben.
A tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.
Könyvet olvasni temérdek indok mellett azért is szeretek, mivel egy másfél-két óra hosszig tartó filmnél sokkal mélyebben bele lehet merülni a történetbe a regény részletességének és terjedelmességének hála, ezáltal a kötődés is erőteljesebb lesz, illetve nem utolsó sorban az elolvasása után az élmények is maradandóbbakká válnak. Főként igaz ez, amikor egy eddig ismeretlen világba csöppenünk bele, ahol elengedhetetlen, hogy alaposabban bemutassák számunkra a környezetet, a benne élőket, a társadalmukat és annak működését. Mivel itt nincs jelen vizuális segítség, amely megkönnyítené az olvasottak megelevenedését, ezért a részleteken múlik minden, amely automatikusan hozza magával a kiterjedséget és az oldalszámok növekedését.
Mint ahogy filmek terén, úgy könyveknél sem vagyok az a túl válogatós fajta, így műfajtól függetlenül válogatom meg olvasnivalóimat, az egyetlen szempont csupán, ami alapján szelektálok az az, hogy mennyire tudja felkelteni az érdeklődésemet az adott könyv, melynek alapja lehet a fülszöveg elolvasása (amennyiben már az első mondatok nem lövik le a poént, mert akkor szigorúan félre is dobom!), netalántán egy borító (azért nemsemmi mennyi minden múlik egy jó és figyelemfelkeltő kűlcsínyen), a róla olvasott dicsérő értékelések átfutása, vagy egyszerűen az általa keltett visszhang. Ugyanitt az sem kifejezetten érdekel, hogy idegen nyelvű kötet magyar fordítását tartom-e a kezemben vagy magyar írótól/írónőtől kapok-e egy jó történetet, a fontos csupán az, hogy a végén pozitív tapasztalatokkal zárjam le magamban az olvasott eseményeket.