Vannak bizonyos könyvek, amelyek megkövetelik maguknak, hogy bizonyos közegben, környezetben, időszakban vagy évszakban olvassák. Kitűnő példa ezekre a könnyed nyári, romantikus olvasmányok, melyeket a szabadba kiülve, vízpart melletti napozás közben érdemes olvasni, amikor is nem szeretnénk magunkat megterhelni súlyos, bonyolult cselekménnyel tarkított regényekkel, de mégis olvasni támad kedvünk. Továbbá ott vannak a misztikusabb, rejtélyesebb, néha horrorisztikusabb történetek, melyek gyakori eleme a hűvös, köddel borított őszi vagy téli táj, ezért rendkívül hangulatos éppen az évszakában bújni egy forró tea és egy meleg takaró társaságában.

Ezúttal a természetet kapjuk meg, mint uralkodó közeget, pontosabban a növények kerülnek Maryrose Wood – Méregnaplók címet viselő kötet középpontjába, ahol is gyógyhatású és mérgező példányok beleszövésével kísérhetjük figyelemmel szereplőink sorsait. Nagy részét éppenséggel zöld övezettel tarkított tájakon, vonaton zötykölődve olvastam, így valamennyire jelen volt a szükséges miliő, de ennél a könyvnél úgy érzem, ha kiterültem volna a fűbe sem jelentett volna számomra nagyobb élményt, mert alapvetően nem ezek jelentették számomra a fő problémákat.

A 18. század végén találjuk magunkat egy társadalomtól elszeparált, erdővel körülvett apátság romjainál, ahol Jessamine Luxton és apja éli közösségi élettől mentes mindennapjait növények közé zárva. Az apa egész életét a gyógynövényeknek szenteli, próbál minden tájról valamilyen különlegeset beszerezni és ezzel bővíteni lakat alatt őrzött kertjét, emellett a tudásának köszönhetően köztiszteletben álló gyógyítóként jár különböző településekre, hogy segítsen a rászoruló embereken. Míg ő tökéletesen elégedett életvitelével, lánya már kevésbé tűri a magányt, ráadásul apja nem sok „jelentős” növény közelébe engedi, nehogy a lánynak baja essen.

-„Nem kell bezárnod a gyógyszereket, Apa – próbáltam hízelegni. – Ha azt mondod, ne menjek be, akkor biztosan nem is fogok bemenni.
– Ha biztosan nem fogsz bemenni – válaszolt Apám mosolyogva –, akkor a lakat létezése a legkevésbé sem kell, hogy zavarjon téged.
Még soha nem nyertem vitát Apámmal szemben, de ez nem a próbálkozás hiányán múlott.”

Az ő kis burokban töltött életüket változtatja meg, amikor „ajándék” gyanánt egy különös fiút hoznak a házukhoz – aki éppenséggel a beszédes Gyom névre hallgat, és állítólag nagyon sokat tud a növényekről. Bár az apának nincs ínyére, máris meglátja a kínálkozó lehetőséget, amellyel még több információt megtudhat imádott virágairól, így hát befogadják őt. Jessamine innentől kezdve már nem kell egyedül lennie és elkezdi megismerni a visszahúzódó ifjút (ami meg kell hagyni, nem megy egyik pillanatról a másikra), míg végül eljutnak odáig, hogy az eleinte nem beszélő Gyom és közte valamiféle kapcsolata alakul ki, de ez szép lassan mindent és mindenkit megváltoztat.

Maga a kiindulási pont szerintem nagyon ötletesre sikeredett, hiszen a növényekre kiválóan lehet alapozni; gyógyhatásuk, vagy épp mérgük emberi életekről dönthetnek. A probléma nem is ebben gyökeredzik, hiszen szép leírásokat kapunk a természetről és szereplőiről, az évszakokról (kiváltképp a tavaszról), a baj viszont az, hogy egy idő után már immúnissá válsz erre, mert nem fon bele új elemeket, hanem inkább a megszokott úton halad, sőt többször is ismétli önmagát, így a növények varázsa fokozatosan veszít erejéből, míg végül ki nem hal. Gyönyörűen lehetett volna építeni az egyes fajták körüljárásával és bemutatásával, majd a cselekménybe beleültetésével, de csak a felszínt súroljuk néhány közhely beficcentésével, a talaj mélyéig sajnos nem ásunk le. Ennek eredményeképp az egész olyan képet fest, mint valami kotyvalék, amibe beledobálunk mindenféle összetevőt, szépen megkavarjuk, rottyantunk rajta egyet és már azt hisszük, kész is vagyunk, nem várjuk meg, míg összeérnek az ízek és kiadják magukból azt a maximum ízhatást, amellyel valami finomsággá alakulna az egész.

Kezdjük ott, hogy a cselekmény a 18. században játszódik, de mivel elszeparált részen tengetik mindennapjaikat, akármilyen évet írhatnánk, nem lenne jelentősége – nincs kidomborítva az az időszak, amelyben történik, hiszen nem is részesei a társadalomnak. A korszellem hangyányi szikráját talán a viselkedésükben lelhetünk fel, amikor is az írónő próbálja érzékeltetni, hogy a lánya mennyire tiszteli az apját, hiszen a zord bánásmód ellenére is kitart mellette, valamint a vége felé beleerőszakolja az elvárt normákat.

Túllépve az alapokon, a szereplőket illetően sem voltam megelégedve. Tulajdonképpen egyikük sem tudja annyira megkedveltetni magát, hogy az ember ő pártjára álljon és érdekeljen, mi történik éppen vele, körülbelül mindenki egy szimpátiaszinten mozog, még az apa rideg és érzéketlen természete ellenére is! Azon kívül, hogy a növények megszállottja, bezzeg lánya felé egy csepp érzelmet sem képes kicsikarni, mást nem tudunk meg, és ez bizony nagyon kevés. Jessamine tipikus kamasz karakter, de abból is a legtipikusabb formából és ezzel szerintem mindent elmondtam, Gyom meg egész egyszerűen túl van misztifikálva és egy idő után kiszámítható, ahogy minden és mindenki a műben. A szerelmi szál is túlságosan légből kapott és kiforratlan, mintha valami kötelező elemként került volna csak bele, nem azért, mert épp a sorsuk úgy hozta, ezért nem is lehet teljes.

Mindezeken felül abba már bele sem merek menni, hogy egy ilyen különlegesnek induló történetből minek kellett egy szürreális meseszerű valamit kerekíteni, abszolút felesleges volt elrugaszkodni a valóságtól, anélkül még ha nem is jól, de jobban átjött volna a cselekmény, nálam csak azt érte el, hogy értelmetlenné és katyvasszá vált az egész. Kár érte.

Gondolom a kiadó is hasonló véleményen lehetett, amikor a második kötet után leállítatta a sorozatot, de azért csak belerúgtak még egyet a sztoriba és bepróbálkoztak mégis egy harmadik rész kiadásával, csak már más íróval, regény helyett novellákkal és egy kis felnőttes beütéssel. Hogy ez mennyire sikerült, valószínűleg sosem fogom megtudni, de egye-fene eléldegélek nélküle.