Klímaváltozás, globális felmelegedés. Két súlyos szó, melyekbe úton-útfélen belebotlunk, elszörnyedünk rajta, de aztán mégis kerülgetjük, mint a forró kását. Bár abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezek nagyon rossz dolgok és jó lenne odafigyelni, de ezt nyugtázva igazából éljük tovább mindennapjainkat, ahogy eddig is. (Kivéve, ha Trump oldalán állunk, aki szerint ilyen a világon nincs is.) Persze tisztelet a kivételnek, mint mindig, de általánosságban még mindig nem fordítunk elegendő figyelmet a problémára. Ezért jó dolog, amikor valaki veszi a fáradságot, hogy odadörgölje az orrunk alá: „Jó napot kívánok, globális felmelegedés történik. Most.” Még akkor is, ha nem sikerül tökéletesen a kidolgozása, mint ahogy Jostein Gaarder – Anna világa című regényénél is így esett. Nagyon fontos tanulsága van a könyvnek és nagyon ügyesen csempészi bele az író az okosságokat és a tényeket, csak épp maga a keret, az összefogó történet az, amivel hadilábon álltam.
„Alig néhány évvel ezelőtt jelentette ki valaki, hogy mi vagyunk az első nemzedék, amely hatással van a Föld klímájára, és ugyanakkor az utolsó nemzedék, amelyik még semmilyen árat nem kell, hogy fizessen ezért a hatásért. De ez már nem felel meg a valóságnak. Saját szememmel láttam, hogy milyen a klímaínség, személyes tapasztalataim vannak egy aszálykatasztrófáról, és csecsemők haltak meg a kezeim között… Ez annyira fáj, Anna! Mert nem a természet az, ami öl. Mi, emberek vagyunk a vétkesek.”
A tízéves Anna gyermeki lelkesedéssel van oda a természetért, főként így a téli időszakban, ám a változásokat ő is érzi: nincs az a megszokott hó mennyiség, csak a fagy, mely nagy hatással van az állatok világára.
„A felnőttek valami „globális felmelegedésről” sugdolóztak, meg „klímaváltozásról”, Anna fejébe pedig szöget ütöttek e furcsa szavak. Életében most először sejtette meg, hogy bajban van a világ.”