Ez a könyv megannyi szempontból csodálatra méltó.
Adott egy apa, aki asztrobiológusként a Földön túli élet jeleit kutatja a világűrben, és felesége halála után egyedül neveli gyermekét. Valamint ott ez a csupaszív, kíváncsi, információéhes kilencéves fiú, Robin, aki teljesen odáig van a természetért, az apja munkájáért, furcsaságát az orvosok valahol a spektrumzavaros viselkedés és az Asperger-szindróma között lövik be, emiatt többször meggyűlik a baja az iskolai társaival, és az intézményi keretekkel. Már csak emiatt a hihetetlen, szeretettel teli apa-fia páros miatt megérte a kezembe venni ezt a kötetet, egyszerűen fantasztikus érzés volt olvasni, hogy egy apa mit meg nem tesz azért, hogy a fia boldogulni tudjon ebben a bonyolult és igazságtalan világban. Hogy mennyi energiát fektet abba, hogy megkímélje őt a pszichoaktív szerektől, és helyette próbálja úgy egyengetni az útját – kapaszkodóként felhasználva a fiú természetimádatát -, hogy megtanulja kezelni az elé kerülő helyzeteket.
A természetközpontúsága gyönyörű leírásokban, értékes és érdekes információmorzsákban érhető tetten, ahogy az apa tanítja fiát (egyúttal az olvasót is) a világ megannyi apró csodájára, miközben ott lebeg a fejü(n)k felett az elkerülhetetlen vég, amely felé az emberiség önhibájából tart a bolygó, feláldozva megannyi élőlényt a jólét és a nemtörődömség oltárán. Rendkívül nehéz helyzet egy gyermeknek szembesülnie azzal, hogy amit ma tanul és elsajátít, lehet felnőttkorára már abszolút irrelevánssá válik, hiszen az egyre gyorsuló, végbemenő változások nem éppen egy szép világ ígéretét kecsegtetik. Van benne tehát egyfajta komor, baljós világnézet, amivel az apának mindennapjai során meg kell küzdenie, miközben ott van mellette egy gyermek, akinek kinyíló félben van a tudata, kezd egyre jobban rácsodálkozni a világmindenség dolgaira, de amit aztán tapasztal és lát a nagyvilágban, teljesen szembemegy mindazzal a pozitivitással és naivitással, amivel eddig próbált lavírozni.
TOVÁBB →„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.”
Klímaváltozás, globális felmelegedés. Két súlyos szó, melyekbe úton-útfélen belebotlunk, elszörnyedünk rajta, de aztán mégis kerülgetjük, mint a forró kását. Bár abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezek nagyon rossz dolgok és jó lenne odafigyelni, de ezt nyugtázva igazából éljük tovább mindennapjainkat, ahogy eddig is. (Kivéve, ha Trump oldalán állunk, aki szerint ilyen a világon nincs is.) Persze tisztelet a kivételnek, mint mindig, de általánosságban még mindig nem fordítunk elegendő figyelmet a problémára. Ezért jó dolog, amikor valaki veszi a fáradságot, hogy odadörgölje az orrunk alá: „Jó napot kívánok, globális felmelegedés történik. Most.” Még akkor is, ha nem sikerül tökéletesen a kidolgozása, mint ahogy Jostein Gaarder – Anna világa című regényénél is így esett. Nagyon fontos tanulsága van a könyvnek és nagyon ügyesen csempészi bele az író az okosságokat és a tényeket, csak épp maga a keret, az összefogó történet az, amivel hadilábon álltam.