Románia, 1983. A diktatórikus rendszer maximális fokozaton dübörög, markában tartva a lakosságot az élelem és a háztartási cikkek korlátozásával – olyan használati eszközök, mint a wc papír luxuscikknek tételével -, a folyamatos ellenőrzésekkel, lehallgatásokkal, korrupcióval, túlzásba vitt beszabályozottsággal és sorolhatnám… „A kulturális éheztetés, a megrendelt költészet, a vastaps ritmusa folyton ott zúgott az ember fejében. Minél nagyobb volt a pánik, az éhség elleni küzdelem, a vécépapír beszerzésének öröme, annál több volt az áruló, a besúgó, a hatalmat kiszolgáló, láthatatlan hadsereg.” Ebben a közegben kell túlélnie a 18 éves Johannának, aki bukaresti lakosként balerinának készül, ám ha az élete nem lenne elég nehéz azzal, hogy a társadalmi rendszernek kell megfelelnie, még ráadásként hozzáadódik a családja elhatározása, mely szerint Magyarországra költöznek. Először a szülők hagyják el Romániát, majd lányuk névházassággal érné el, hogy végleg otthagyja a diktatúrát és utánuk menjen.
Az első pillanattól kezdve megfogott az a kifejezés- és leírásmód, mellyel az írónő elmeséli nekünk kamaszkorának rendszer miatti megpróbáltatásait. Természetesen nem rózsaszín felhőbe csomagolva kapjuk az információkat, meglehetősen melankolikus hangulat uralkodik az egész regényen, nem véletlenül. Láttam, hogy sokan kifogásolják írásmódját, nekik azért javasolnám néhány túlhype-olt magyar „írónő” próbálgatásait a maguk teljesen egyszerű és buta regénytémáival és világmegváltónak vélt gondolataikkal, rögtön értékelni tudnák Bodor Johanna művét, aki legalább tényleg olyan történetet tett le az asztalra, mely egyrészt szomorú, de mégis jelentőségteljes és olyan dolog, amiről érdemes olvasni és nem csak egy szimpla nyálcsorgatós, szipi-szupi tinisztori. TOVÁBB →
Egy pszicho-thriller megborzongat, beférkőzik a gondolataid mögé és nem hagy nyugodni éjszakánként, vagy akár nappal sem, amikor épp nem olvasod a könyvet. Egy pszicho-thriller középpontjában legtöbbször egy pszichopatát találunk, még ha kezdetben nem is sejtjük és jól titkolják előttünk, mi is valójában. Egy pszicho-thriller szeret az orrunknál fogva vezetni és a legvégsőkig fokozni a hangulatot és az izgalmat, hogy aztán egyetlen mondat segítségével megsemmisítő erővel rombolja le mindazt a képet, amelyet alkottál magadban a cselekményt illetően. Egy pszicho-thriller nem csöpög, nem bugyuta, nem kiszámítható és határozottan nem bagatellizálja el a történetet. Sajnos Kate Bennett első regényéről, a Megkarcolt életről mindez nem mondható el.
Szeghalmi Lőrincz orvosdoktor nevével feltüntetett, a Levelek az árnyékvilágból címet viselő levélregényt kézbe vevén egy érdekes témakör látszatát keltette, ahogy az 1840-es évek orvostudományába való beavatáson túl egy természetfeletti erőkkel átitatott világba való betekintés ígéretével kecsegtetett, ezáltal még érdekesebbé téve számomra a művet és eme módon sikeresen el is érte, hogy megszerzése után egyből nekiálljak. Már az első soraiban érződött a reformkor régies szóhasználatával és ezzel együtt a múltba történő visszarepítéssel való próbálkozás, mely igen jelesen helyt állt eme kifejezésekkel és szófordulatokkal. A korkép tehát tökéletesen felvázolt, melyben maga Szeghalmi Lőrincz doktor úr avat be bennünket egy általunk ismeretlen levelezőtársnak címzett leveleken keresztül Ung vármegyében megesett különös esetekről és eseményekről.
Nem rémlik, hogy eddigi olvasmányaim során találkoztam olyan regénnyel, amelynek sikerült az első néhány oldal után sokkolnia, de Robert R. McCammon amerikai írónak sikerült ezt elérnie a Csak az enyém címet viselő pszicho-thrillerével. A nemzetközi Horrorírók Egyesülete (Horror Writers Association) nem véletlenül ítélte meg 1990-ben a műnek a Bram Stoker-díjat, melyet a horror műfajban kiemelkedő teljesítményért érdemelnek ki az alkotók. Persze ebben az esetben nem azt a tipikus ijesztgetős, misztikummal körbefont horrort kell érteni, hanem a megdöbbentő, kegyetlen és brutális félét, amely rendesen megtépázza a lelki világodat.
A fekete ruhás nő a horrorfilmeknek azon szűkebb körébe tartozik, melynek hangulata megfogott annyira, hogy még most is fel tudom idézni a környezetet, melyben játszódott, na meg persze néhány jelenetét is (mondjuk ebből a szempontból a gótikusabb feelinget kölcsönző fekete ruhának köszönhetően nincs nehéz dolgom). Filmtörténeti csodának azért nem mondanám, de kellemes esti borzongást okozott anno. Ez volt az az időszak, amikor még volt egy-két olyan alkotás a horrorok terén, amelyet érdemes volt megnézni, mert vagy a történet volt érdemleges, vagy magával tudott ragadni az egész közeg, amelybe burkolták a cselekményt. Manapság, mint tűt a szénakazalban kell előkotorni valami nézhető példányt, amely nem arra játszik, hogy indokolatlanul zajos hangeffektusaival okozzon szívinfarktust. Na de nem mélyedek ebbe most a kelleténél jobban bele, inkább a film alapjául szolgáló, Susan Hill által papírra vetett rövid regényre fókuszálnék, mely eredetileg 1983-ban látott napvilágot, ám azóta is megállja a helyét a kortárs könyvek mellett.
A háború borzalmairól sosem lehet eleget beszélni/írni/mutatni, de az igazság az, hogy aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, az sosem fog tudni teljes mértékben azonosulni vele, vagy akár a helyzetükbe képzelni magát, mindössze egy megrázó képet kaphat róla, mely által körvonalazódik mindazon borzalom, melyet a résztvevőknek és az akaratanul is a részeseivé válóknak át kellett élniük.